A Kronnex

Fejszével támadok Fangorn erdejére.

Merthogy első, valódi bejegyzésnek eddigi legnagyobb vállalkozásomat választottam, aminek címe:  A Kronnex

Röviden: A Kronnex (The Cronnex) egy négy kötetre rúgó gay-fantasy regényfolyam, amit egy Trewin Greenaway nevű amerikai író vetett digitális papírra. Írom ezt azért, mert a könyveket kizárólag e-book formájában publikálták. Az erre a célra létrehozott honlapról le is lehet tölteni a négyből hármat. (A negyediken még dolgozik az írója.)

 A történet két tizenéves, de a regény világában már felnőtté vált fiúról szól, akik sorsát egy rejtélyes jel kapcsolja össze, s döntő szerepük lesz világuk sorsában.

Az első kötet címe Jessan, és a két fiú közül az egyik a főszereplője. Ennek első fejezete olvasható itt.

 Minden építő jellegű kritikát szívesen fogadok a fordítással kapcsolatban. Sőt, kérném is hozzáértők véleményét, esetleg tanácsait is!

A Kronnex – Jessan

írta: Trewin Greenaway (© 2008)

fordította: Mike Gabos

 

Első rész: Menekülés

 

Első fejezet

 

A szkalgür már majdnem a fejünk felett volt, mire észrevettük. És még akkor is csak a vízen sikló árnyékát láttuk meg. A hálót vontattuk be épp, nehezen a sok hal súlyától, és mellé az egyensúlyunkat is próbáltuk megtartani kis csónakunkban. Bár szkalgürt sem Syllis, sem Faryn, sem én nem láttunk még egész életünkben, most akkor is csak egy futó pillantást mertünk vetni rá. Tudtuk, már ez is alkalmat adhatott egy meglepetésre a vén Grannel pálcájától. Egész nap a kormányrúd mellet gubbasztott, s vékony, csípős karójával a kezében arra várt, hogy azt megforgathassa.

A bestia legalább a csónakunkkal megegyező nagyságú volt, szárnyai mint bőrből készült vitorlák. Csőre a dárda hosszúságát közelítette. Az járja, hogy akár egy magányos halászra is lecsaphat, ha azt váratlanul éri. Elragadja, aztán vízbe dobja, és megvárja, hogy megfulladjon. Ezután kiragadja a testet a vízből, hogy elcipelje a sziklák oldalába vájt fészkébe, mivel bár a szkalgür ügyes halász, de úszni nem tud. Ám még senki nem hallott olyat, hogy egy is megközelített volna olyan vízi járművet, amin többen voltak egyszerre.

Ez a mostani nem ismerte ezeket a történeteket, mert kitartóan körözött a csónakunk körül, alig valamivel a fejünk felett. Aztán, rémisztő sebességgel, váratlanul lecsapott ránk. A félelemtől mozdulatlanná dermedtem, ahogy tőrszerű karmaival arcom felé nyúlt. Épp mielőtt elért volna, rikoltott egyet, hogy csak úgy sistergett a fülem, majd kitért röptében. Faryn meglóbált felé egy evezőlapátot. A szkalgür egy pillanat alatt röppályát váltott, a lapát hatótávolságán kívül csapdosott, felemelkedett, visszakanyarodott, mi meg közben émelyegtünk borzalmas bűzétől.

Persze ekkorra én már a csónak fenekén hasaltam, ahol Syllis egy polip szorításával ölelt át. Grannel megragadta a másik evezőt, azt suhogtatta a szkalgür felé, miközben szitkok hosszú sorát szórta rá. Az újabb kört tett, majd amilyen hirtelen ránk támadt, úgy ott is hagyott minket, és kecsesen tovaszállt a hullámok felett.

Valamelyest remegve álltam talpra, de Syllis a térdein maradva próbálta a teremtmény minél több részletét megfigyelni, míg csak nem az a szeme számára egy verdeső fekete ponttá zsugorodott. Egy suhogó hang hallatszott, majd egy fájdalmas kiáltás. Talpra szökkent, csupasz hátát vörösen égette egy hurka.

Syllis volt köztünk a legfiatalabb, mindössze tizenegy éves. Grannel kétszer is meggondolta, hogy kezet emeljen-e Farynre, aki tizenhét volt, és már beígért az öregnek egy verést, ha nem vigyáz magára. Jómagam közeledtem a tizenhathoz, még megkaptam a magam részét a fenyítésből, de már én is jobban meg tudtam állapítani Grannel kedélyállapotát, mint Syllis. Legalább már megtanult nem panaszkodni, vagy ami még rosszabb, elhajolni, hacsak nem akart egy egész sorozatot kapni, s mellé útitársul egy kötegre való káromkodást.

Így is, Grannel fenyítései olyan hétköznapinak számítottak, hogy Syllist is csak addig csillapította, amíg segített Farynnak és nekem behúzni a halakat, aztán felkiáltott:

– Ha belegondolok, hogy láttam egy szkalgürt!

– Ha belegondolok, hogy láttál egy szkalgürt majdnem elillanni Jessannal! – kontrázott Faryn, miközben rám kacsintott. – Abból kerekedett volna igazán szép mese az unokáidnak!

– Ez egy jel, az volt, egy szaros jel – mormogta Grannel. A pálca helyett most a bunkósbotja volt a kezében, amivel a nagyobb halakat szokta leütni, mielőtt még kivergődnék magukat a hálóból. Megismételte a mondatot, s annak minden szavát a bot egy suhintásával hangsúlyozott. Minden puffanásra egy hal rezzent meg, és hallgatott el.

Grannel mogorva, rosszindulatú ember volt, szép se igazán, s folyton panaszkodott, ráadásul annyi foga volt, mint haja se. De jobban tudta bárkinél a faluban, merre kell keresni a halat, meg övé volt a csónak is. Farynnel egymásra pillantottunk.

– Miféle jel, Grannel? – kérdezte.

– Miféle jel? – sandított ránk Grannel. – Kérdezd őt! – folytatta rám meredve. – Mi van benne, ami rávett egy szaros szkalgürt, hogy támadjon meg egy szaros csónakot, amiben négyen vagyunk? Ilyen szaros történetet még nem hallott senki!

– Még hogy miféle jel? – motyogta, s köpött egyet kihajolva a csónak szélén. – Egy előjel sem jó előjel, ezt rohadtul tudom, ha mást nem is. – A beszélgetést egy újabb lendítéssel fejezte be, amit egy újabb hal bánt.

Nem sokkal később Grannel utasított minket, hogy húzzuk föl a vitorlát. Délután élénk szél támadt, ami hazáig vitt, s ezért Faryn és én magunkban hálát adtunk. Máskülönben kettőnkre várt volna a feladat, hogy evezzünk, ami nem egyszerű feladat, főleg, ha a csónak tele volt hallal, mint ezen a napon is.

Most viszont pihenhettünk. Faryn nekidőlt a hajó oldalának, karját annak peremén nyugtatta. Elfoglaltam a megszokott helyem mellette, ő meg átölelt a vállamon, s közben beletúrt a hajamba.

Ami kettőn közt van, úgy hívják twerën; egy olyan mély kapcsolat, amely különbözik a szeretőtől és a baráttól, és megengedi a vonzalom ilyenfajta nyílt kimutatását – annak, hogy valaki twerë, semmi köze nincs ahhoz, hogy a lányok iránt érdeklődik-e.

Faryn esetében ez nem is volt kérdés, de ami engem illet… Nos, álmatlan óráim nagy részében arra vágytam, hogy majd ha egy-két év múlva meglesz a saját hajója, azt csakis ő és én visszük tengerre. Igazság szerint fájt utána a szívem. Tudtam azonban, hogy helytelen lett volna kimutatnom, és csak bolondot csináltam volna magamból. Nem kívántam nevetség tárgyává válni, előtte leginkább. Így hát behunytam a szemem, örültem teste melegének, karja súlyának és próbáltam elnyomni az éhséget, ami többért kiáltott.

 

 

 

A mese, amit el szeretnék mondani, valójában néhány héttel a szkalgür támadása után kezdődik. De ha visszatekintek, valahogy helyénvalónak tűnik legelőször Grannel beszédét hallani mindenféle előjelekről. Nagy időjós hírében állt; előrelátó-képessége nyilvánult meg így, még ha az csekély is volt.

Az én nevem Jessan, beszélt fia vagyok Pelunnak, a falu kovácsának. „Beszélt” annyit tesz, talált gyerek vagyok, és inkább Peta volt az, aki igényt tartott rám, lévén ő nem tudott saját gyermeknek életet adni. Pelun elnézett neki, bár szeretet soha nem kaptam tőle, és az sem volt kérdés, öröklöm-e mesterségét. De még ha akartam is volna, vállnak és erőnek is híján voltam, a kovácsnak pedig mindkettő szükséges.

A talált gyermek ritkaságszámba ment, mint az is, hogy ismertem a betűket. Még kiskoromban tanította őket Grysta, anyám anyja, aki sokat tudó asszony, s néhány évvel korábban még minden télen nálunk töltött egy hónapot, mialatt engem oktatott. Végül az is ritka volt, hogy majd’ tizenhat évesen még nem fogadott senki a tanítványának.

Grannel hajóján Faryn twerë-jeként érdemeltem csak helyet, ami Grannelnek hasznot hozott, mert keményen dolgoztam, de fizetség nélkül. Könnyebben találtam volna a képességemhez jobban illő munkát, ha egy nagyobb faluban élek, de itt nem volt más lehetőség. Faryn jövője a halászat, és én fogdoshatnám mellette a halakat egész életemben, de ez nem lenne az én mesterségem, ahhoz hiányzik belőlem az elhivatottság.

Emiatt, bár el senki nem került, nem is tudtak mihez kezdeni velem, így a legtöbben nem is kezdtek semmit. Csak Faryn örült őszintén a társaságomnak. Bár írni, olvasni nem tudott, kíváncsi természet és gyors észjárás jellemezte, és talán pont a másságom volt az, ami miatt vonzódott hozzám – és nem csak azért, mert, mint néhányan állították, a korunkbeli fiúknak nem sok más lehetőségük akadt.

Nem is én, hanem Faryn ajánlotta, hogy tegyük le a twerën esküjét. Az élete, jegyezte meg egyszerűen, üres volt nélkülem és nem is állt szándékában ezt rejtegetni. Akkor ő tizenhárom éves volt, én tizenegy, és ez a nagy ajándék még mindig könnyeket csalt a szemembe. Mert ezután a faluban már tudták, mihez kezdjenek velem: én voltam Faryn twerë-je. Halász apja tengerbe veszett, ezért családjának fejeként nagy megbecsülésben volt része, és ez az én megítélésemre is hatással volt.

Így álltak hát a dolgok a napon, melyen életem örökre megváltozott. Átlagos nyári reggelnek indult: napkeltekor ébredtem, és már rohantam is a csónakhoz. Halat annyit fogtunk, mint általában, aztán a fogással a part felé vettük az irányt, vitorlánk mögött viharfelhőket hozva magunkkal. Valójában pont azért hagytuk abba korábban, mert Grannel rossz időt érzett – ráadásul gyorsan közeledőt – a csontjaiban.

Már esett az eső, mire kikötöttük a csónakot, és becipeltük a halakat a raktárba. Ott gyorsan megtisztítottuk őket, hogy Grannel minél hamarabb elkezdhesse árulni a máris igyekvő, elsőként választani akaró falubelieknek. Miután végeztünk, tengervízzel felöntöttem a padlót, majd, amennyire tudtam, lemostam magamról a szagot, mielőtt hazafelé indultam.

Mikor beléptem, apámat az asztalnál ülve találtam, előtte meg kis halomban ezüstérmék – kis halom, az igaz, de mégis több, mint amit egész életemben láttam. Anyám a tűz fölé hajolva kevergette a vacsorát, a szokásos zabkását, amibe csak néha került egy kis hús. Letettem mellé a tűzhelyre a megmaradt halat, amit Grannel a napi munkámért cserébe vágott hozzám. Peta majd betekeri a sebesfürtű szőlő széles levelébe, és szénen megsüti, ami üdítő változatosság lesz szegényes kosztunkban.

Általában szelíd mosollyal köszöntött, de ezen a napon olyan lesújtó volt az arca, hogy meglepetésemben hátrahőköltem.

– Peta! – szóltam hozzá. – Mi a baj?

Már nyitotta a száját, de még mielőtt egy szót is kiejthetett volna rajta, apám szólalt meg az asztal mellől:

– Majd én elmondom neki. – Ezután engem utasított: – Gyere ide, Jessan! – Átvágtam a szobán, és elé álltam. Pelun olyan hatalmas volt, hogy így ülve is a szemembe tudott nézni.

Egy pillanatra rám nézett, aztán megszólalt:

– Egy idegen jött ma be hozzám, a műhelybe, azt mondta Osfaltnak hívják, és hogy kereskedő. Az volt a kívánsága, adjalak neki bérbe, rabszolgának, és felajánlott érted ötévi fizetséget. Én pedig, jogommal élve, elfogadtam az ajánlatát, így holnap reggel már el is mégy vele.

Megrémültem.

– Egy idegen? – dadogtam. – Mit akarhat velem?

Pelun arcára zord mosoly ült.

– Ez a kérdés nekem is eszembe jutott. De teherhordóra van szüksége, és még te is képes vagy súllyal a válladon követni egy lábnyomot.

Ránéztem anyámra. Könnyek patakzottak arcán, de meg nem szólalt. Pelun meglátta pillantásomat, és hozzátette:

– Peta unszolására fogadtalak be, bármekkora csapást is hoz az ilyen tett a ház népére. Talán másképp alakultak volna a dolgok, ha nem hozol ránk szégyent; s hozol ránk minden bizonnyal még nagyobbat eztán.

Válaszadást sejttettem, ezért közbevágott:

– Ne bosszants engem azzal, hogy tagadni mersz! Soha nem is akartad a vágyadat Faryn után véka alá rejteni, ami szégyenbe hoz minket, és sérti az ő édesanyját, aki rendes asszony. Végül is, mi mást tudsz neki, vagy bárkinek, nyújtani a fiúi örömök fortélyain kívül?

Elhessegetett. – Menj, edd meg a vacsorádat, aztán szedd össze a holmidat! Peta majd ad egy rongyot, amibe beletekerheted őket. A kereskedő hajnalhasadtával itt lesz érted. Ne várass meg minket, aztán ne is lássalak! – Ezzel hátat fordított, és többet nem szólt hozzám.

Vacsora után összeszedtem minden ruhámat, ami nem volt sok, batyut készítettem belőlük az anyámtól kapott rongydarabban, aztán kétségbeesve süppedtem bele az ágynak csúfolt, levelekkel tömött, durva posztózsákba. Mint a faluban mindenki, mi is a nappal tértünk nyugovóra, s a nappal keltünk; az éjszakai világítás, még egy ócska viaszgyertyával is, pazarlásnak számított – ahogy a fát sem égettük csupán azért, hogy meleget adjon, amíg nem fáztunk vastag gyapjútakaróink alatt.

A szüleim egy falmélyedésben aludtak, a tűzhely mellett, ahol kihasználhatták annak hosszan tartó hőjét. Hamarosan felfigyelhettem Pelun recsegő horkolására, ami tudatta, a kakas hajnali kukorékolásáig ő bizony nem létezett a világ számára. Peta sem nagyon hallhatott mást, még ha ébren feküdt is. Halkan kikeltem az ágyból, felemeltem a kallantyút az ajtón, és kibújtam az éjszakába.

Szerencsére addigra már enyhült az eső, máskülönben bőrig áztam volna a falu másik végében álló kis házig vezető úton, ahol Faryn egyedül élt az anyjával. Az apja a csónakkal együtt süllyedt a tengerbe, ezért volt kénytelen a vén Grannelnek dolgozni, amíg egy újat nem épít magának. Mint a miénken, az ő ajtajukon sem volt zár, és a kallantyú zsinórja is kifelé lógott.

Ahogy beléptem, és becsuktam az ajtót, minden újra koromsötét lett, azonban jól tudtam, hol alszik. Vigyázva az ágya mellé lépkedtem, és egy néma pillanatig megálltam lélegzetének lágy mozgását hallgatni. Aztán bebújtam mellé az ágyba, s testemet szorosan az övéhez szorítottam, ahogy addig az álmaimban sem mertem soha.

Éreztem, semmint láttam, kinyílni a szemét. Kezemet a szája elé emeltem, és suttogtam:

– Én vagyok az, Jessan.

Félrehúzta a kezemet, és ő is suttogott.

– Ki más lehetne? Mit csinálsz itt?

Fellélegeztem, amiért hangja csak értetlenségről árulkodott, és válaszoltam:

– Pelun rabszolgának adott egy kereskedő mellé. Ahogy a nap felkel, végleg elmegyek.

Faryn sokáig emésztette csendben a hallottakat. Végül sóhajtva megszólalt:

– Hát, kicsim, előbb-utóbb számítani lehetett ilyesmire. Mindenki tudja, Pelun mennyire gyűlöl téged. – Megcirógatta az arcomat, s halkan mondta: – Hiányozni fogsz, én édes twerë-m.

– De nem annyira, mint te nekem – súgtam vissza. Szorosan tartottam őt hosszú ideig. Ám mikor könnyes arccal próbáltam kibújni az ágyából, Faryn megragadta a kezemet, és visszahúzott.

– Ne olyan hevesen, kismókus – suttogta, – az éjszakának még messze a vége.

A karjába zárt, végigsimított a hajamon, és szájon csókolt. A testemet elöntő vágyakozás a zsigereimben hullámzott. Ámde szerelmeskedés terén, legyen az férfivel vagy nővel, teljesen tapasztalatlan voltam, és Farynből sem néztem ki sokkal többet. De valamit biztosan tudott. Felülve lehúzta hálóingét, az enyémet meg csomóba gyűrte a karom körül. Visszafeküdt, s kezemet a hímvesszejéhez vezette. Ugyanakkor finoman masszírozni kezdte az enyémet, testemet addig soha nem érzett izgalomra gerjesztve.

Végül az éjszakát egymás szoros ölelésében töltöttük. Miután kiadta erejét, Faryn mély álomba merült, én viszont egész éjjel nem hunytam le a szemem. Egyszerre éreztem örömöt és kínt az elmémben egymást szüntelenül kergető gondolatok miatt. Eszembe jutott, mit mondott rólam Pelun, és hogy vajon igaza volt-e. Valóban azt akartam, hogy az életemet csakis ezek az újonnan tapasztalt élmények töltsék ki? Könnyen elhittem. Mi más várhatott még rám? Semmi nem jutott az eszembe.

Ezek a gondok égették a szívem, amíg ott feküdtem, és még akkor is, amikor ingemet megigazítva kilopakodtam a szürkés-rózsaszínes hajnalba. A madarak épp csak, hogy belefogtak a csivitelésbe, mire a saját ágyamba kerültem, s már a kakasok is készülődtek ébreszteni. És valóban: alighogy Peta még pislákoló parazsak után kezdett kutatni a hamuban, Osfalt, a kereskedő már zörgetett is az ajtónkon.

 

 

Kereskedők ritkán látogattak felénk, lévén falunk az északi partszakaszon szétszórtak közül is az utolsó volt. Távoli portékára pénze senkinek nem volt, csakúgy, mint eladó áruja, sózott halat leszámítva. A belterületeken mégis volt rá kereslet, néhány halász pedig értett az előkészítéséhez.

Közülük Grannel volt a legelső, akiról azt súgták, a raktára mellett egy réz és ezüstpénzzel teli agyagkancsót ásott el. Mivel mérföldekre ő volt az egyetlen kovács, azért Pelun sem volt koldus. Bármire is tartott fiaként, nem kerülte el figyelmemet az öröm, amit ebben az üzletben, illetve az érte kapott kis halom érmében lelt. Sok boldogságot kívántam neki hozzá.

Az ilyen gondolatok csak még inkább gyanakvóvá tettek Osfalttal kapcsolatban, akiről jól mondták, félelmet keltő látvány. Kereskedőtől szokatlan zordság övezte, amit csapzott, fekete szakállának, esőtől csöpögő, koszos, barna anyagból készült bő köpenyének és csuklyája takarásából most feltűnő bekötött fél szemének köszönhetett. Szúrós tekintettel nézett körbe a szobában, s talált meg engem az ágyból kikászálódva, miközben nappali ruhámat erőltettem magamra.

– Gyere, fiú, gyere! – morogta. – Sok utat kell megtennünk az esőben.

– Engedje előbb megreggelizni! – esedezett Peta a tegnapi vacsorából megmaradt kis adag zabkására mutatva.

A kereskedő odapillantott, és elfintorodott.

– Útközben megehet egy marékra valót – válaszolt röviden, és a vállamnál fogva kirángatott a sűrűn szitáló esőbe. Két, szárított hallal megrakott, fából készült teherhordó kosarat láttam magam előtt. Osfalt az enyémhez irányított, amihez odaerősítettem a batyumat.

Mivel már ismertem ezeket, le is guggoltam a vállpánt alá. Mikor felálltam, a kosár velem emelkedett, Osfalt meg szorosra húzott egy szíjat a derekamon, hogy ne csúszkáljon. Nehéz volt, és haltól bűzlött. Nem tudtam, meddig leszek képes elcipelni, mielőtt összeesek az úton.

Finoman megérintették a karomat. Faryn volt. Valamit a kezembe nyomott. – A felnőtté válásod napján akartam ezt neked adni – mondta. Bezártam az öklöm. Nem mertem megnézni, nehogy könnyekben törjek ki. Adott egy csókot és a szemembe nézett. – Emlékezz rám – mondta, és elment.

Közben a kereskedő is a hátára emelte saját, az enyémnél láthatóan könnyebb kosarát. Magához vette házunk falának támasztott botját, és miközben Peta egy marék hideg zabkását nyomott a kezembe, el is indult a faluból kivezető úton, ami aztán dél felé vezetett az erdő és a tenger között.

Peta arcon csókolt, aztán elengedett, hogy Osfalt után siessek a teherrel, aminek súlya a fejemet még elfordítani sem engedte. Nehezen tudtam csak lépést tartani új gazdámmal. Ismeretlen világ felé tartottam, és még egy búcsúpillantást sem vethettem arra, akit magam mögött kellett hagynom. <<<

 Ez lenne tehát az első fejezet. Mint fent írtam, várom bárki véleményét, akinek tetszik a fordítás, s annak is, akinek nem. Illetve: jöhet-e a folytatás?

Még jövök.