A Kronnex: Jessan (6. fejezet)

A köny második részének első fejezetét olvashatjátok a bejegyzésben.

Jó szórakozást!

 

A Kronnex: Jessan

írta Trwein Greenaway

fordította: Mike Gabos

 

Második rész: Gedd

 

Hatodik fejezet

 

Először csak az ajkaimat törlő nedves rongyot éreztem, aztán gyógyfüvek kesernyés illatát és ízét, később valahonnan távolról halk beszélgetés hallatszott. A szavak értelmetlenek maradtak, de a két hang ismerősnek tűnt. Ezzel együtt jött a tompa felismerés, hogy ez bizony lehetetlen. Az egyik hang a gyerekkorom része, a másik csak nemrég szegődött mellém. Már-már sikerült is nevet adnom neki. Ám, sajnos, a szó elillant, én pedig süllyedtem is vissza a végtelenül remegő mélységbe.

Később – hogy mennyivel, nem tudom – újra ismerős érzés fogott el: egy test melege, ahogy sajátom mellett feküdt. Még álmomban is melengetett, el is kezdtem fészkelődni, hogy ne csak feküdjek mellette, de hozzá is simuljak. Kis ideig ez is megtette. De hamarosan már sóvárogtam megérinteni, a kezemet végigfuttatni rajta. Mert hogy voltak kezeim valahol, biztosan, még mindig… csak emlékeznem kell a használatukra.

Ezen gondolataimra egy lágy hang kezdett beszédbe a fülem mellett, és ezúttal meg is értettem a szavakat.

– Kicsi tanítványom – mondta a hang –, jer elő! Jer elő és játszunk!

Mosoly szökött arcomra. Megismertem a hangot. Gazdájának ujjai az arcomat simogatták. Majd leszaladtak a nyakamon, s a mellkasomat cirógatták. Testem beleborzongott érintésükbe.

– Ne hagyd abba! – suttogtam. – Ne hagyd abba!

– Soha nem tenném – felelte a hang. És az ujjak a hasamig vándoroltak, majd vissza a másik oldalamon, felfedezték a másik orcám, végül lazán a hajamba túrtak.

– Alfrund – mondtam. – Alfrund. – Minthogy eszembe jutott a neve, örömömben ismét mosolyra húztam számat, ezúttal fülig érőre.

Fölém hajolt, és megcsókolt. Először a számon, aztán az arcomon, a szememen, a homlokomon. Majd kinyitotta ajkait, és gyengéden ajkai közé fogta az orrom hegyét, amivel nevetésre ingerelt.

– Ki tudod nyitni a szemed? – kérdte. – Régen volt, hogy utoljára belenézhettem.

– Inkább szeretném megérinteni az arcodat – súgtam. – Hiányzik az érzése, miként minden testrészedé. De úgy látszik elfelejtettem, hogyan kell. Különösen hangzik?

– Nem – felelte halkan Alfrund. – Sokáig aludtál, s lassú az ébredés, mert eleinte minden az álom részének tűnik. És mikor álmodsz, nem a lábaddal lépsz, nem a szemeddel látsz, s nem is a kezeddel nyúlsz a tárgyakért. Most ebben az állapotban vagy, de úgy vélem, hamarosan túl leszel rajta.

Bár nem emlékeztem, hogy megint elszunnyadtam, de tudtam, már valaki más látott el. Testemet meleg víztől nedves ronggyal törölgette, amiből kovatő illata áradt, és még egy fűé, amit nem ismertem fel. Majd felemelte fejem, és ajkaimra csepegtetett keveset valamilyen főzetből.

Lenyeltem. Ápolóm ismerős illata emlékek százait szórta szét fejemben, miként az őszi szél kavarja fel az elhullott faleveleket.

– Grysta – suttogtam szememet tágra nyitva. Haja már teljesen ősz volt, de a régi módon fonta be és tekerte kontyba a feje tetején. Mikor kicsi voltam, megmosása előtt kiengedte hosszú fürtjeit, és én fésülhettem. Most arcát ráncok tarkították, de szürke szeme még mindig tisztán, békésen ragyogott. Kezem az ő öreg keze után nyúlt, s megszorította.

– Ezek szerint meghaltam?

Grysta nevetésben tört ki.

– A Szentek Csarnokában lennénk hát? – kérdezte. – Még nem, kicsikém, még nem. De igen, én a te Grystád vagyok, aki ringatott, mikor csecsemő voltál, s megtanított betűt vetni, miután eleget cseperedtél hozzá. Egész életemet Geddben éltem, nem számítva látogatásaimat hozzád, a lányomhoz és az ő kovácsához abba a világvégi faluba.

– Ez hát a neve? – kérdeztem. Hozzáillőnek tűnt.

– A faludnak? – horkantott. – Nem. Amennyire én tudom, nincs annak neve. Én azért hívom így, mert ott van. Ámbár hamarosan csak elkereszteli valaki, amint elterjed, hogy te onnan származol.

Azt hittem, az Idézőre és csatlósaira gondolt, amitől megborzongtam. Mikor Alfrund elmondta, hogy felkutatásomat onnan indítják majd, aztán követik a part vonalát, el sem tudtam képzelni hogy kikre gondolt, vagy hogy ez mit hoz majd magával. Most már volt róla némi sejtésem, s ez elkeserített. Elhessegettem ezeket az érzéseket, és még mindig Grysta kezét fogva megkérdeztem, merre van Alfrund.

Tekintete megfeszült kissé.

– Az a lókötő az ügyeit intézi éppen – mondta. – Akárhányszor meglátom, soha nem tudom eldönteni, megöleljem-e, avagy kitekerjem a nyakát.

Döbbent arccal néztem rá.

– Az életemet köszönhetem neki, Grysta. Nem is egy alkalom okán.

– És ő is köszönheti neked a sajátját – fakadt ki –, szintén nem egy alkalom okán! Egymás után sodort szörnyű veszélybe ütődött ötleteivel. Ha végül nem sikerül biztonságban idehoznia téged, a saját tűzhelyemen pirítottam volna barnára és ropogósra, miközben a drága sisakvirágjával kenegetem.

– Ha már így állunk – szólt egy hang –, több füvet is ajánlhatok, ami inkább előnyömre válna. Hiába, Grysta, ugyancsak csapnivaló szakács vagy.

Alfrund bejött a szobába és leült az ágy szélére.

– Betegünk állapota javult kissé, mióta utoljára én felügyeltem. – Beleborzolt a hajamba. – Azt remélem csak, a feje is kitisztult már eléggé ahhoz, hogy ne higgyen a rólam szóló csúfságoknak, amivel tömöd.

Grysta megrázta a fejét.

– Nem tudok csúfat mondani arra, aki két teljes mérföldön át cipelte az unokámat a parttól idáig, és nem fújtak riadót. De ami igaz, az igaz – tette hozzá, s rásandított: – a kísértés fűti a lelkem.

Alfrund felnevetett.

– S én nem mondom, hogy nem érdemlem a vádakat. A legtöbbjét, legalábbis. Talán simább lesz az utunk eztán.

Grysta sóhajtva rázta ismét a fejét.

– Hacsak nem futunk még nagyobb árokba előbb – mondta.

Egyszer csak hívó szó hallatszott lentről. Grysta kinyitotta az ajtót, s lekiáltotta a választ.

– Dolgom akadt bábaként – mondta –, ezért most magatokra hagylak kettőtöket. – Alfrundra vetett egy figyelmeztető pillantást, majd felém fordult.

– Még egyet hadd mondjak: van egy segédem, a neve Onna – mondta. – Veled majd’ egykorú leány, bizton megkedveled. De kérlek ne feledd, hogy semmit nem tud rólad: tegyél róla, hogy így is maradjon! Nem bizalmatlanság okán, hanem mert őrültség lenne annál is nagyobb veszélynek kitenni, mint amibe azért került, mert egy fedél alatt van veled.

– Azt mondtam neki, Alfrundnak segédkeztél füveket gyűjteni a város feletti dombokon, ahol is megmart egy mérges-kígyó. Elég beszédes egy lány, könnyű lesz elkerülni a kérdéseit, amíg magad is készülsz eggyel az övé ellenében. Én folyton csak csitítom, repesni fog az örömtől, hogy végre szabadon fecseghet.

Egy második kiáltás érkezett, amire is fölém hajolt, csókot adott a homlokomra, majd, az ajtót maga mögött becsukva, kisietett. Alfrund meghallgatta néhány léptét lefelé a lépcsőn, majd nekiállt vetkőzni. Ezzel végezvén bebújt mellém az ágyba, s betakartuk egymást szorításunkkal.

Nem tudtam, hogy ölelésébe bújni akartam-e jobban, vagy testének minden porcikáját kívántam-e inkább felfedezni kezemmel, s ajkaimmal. Az érzés hasonlatos a kutyáéhoz, amit egy új illat részegítő felfedezése arra késztet, hogy minél jobban beledörgölje magát.

Lassan alábbhagyott izgatottságom, s megelégedtem karjaiban feküdni, a száját csókolva és vesszejét masszírozva, míg ő az enyémmel tette ezt. Vágyakozásom oly’ erős volt, hogy mintha csak egy pillanat műve lett volna, mire egész testemben remegve, lüktető sugárban minden erőmet kiadtam. Majd gyengéd, de kitartó cirógatásomra, kezének irányításával, Alfrund is ugyanígy tett. Eztán a kielégültség édes hullámaival átitatva feküdtünk mozdulatlanul egymás karjaiban.

 

Azonban nem sokkal később úrrá lett rajtam a kíváncsiság, és a fülébe súgtam:

– Oly’ sok kérdés emészt, s mivel most már a hatalmamban vagy, mindenre választ kell adnod.

– Kérdezz hát – mosolygott –, s én válaszolok, de csak ha a válaszom nem okoz bánatot! Arra e pillanatban nem hajlik a kedvem.

– Legyen hát! – mondtam. – Miért hív Grysta lókötőnek? És, ha már itt tartunk, honnan ismered őt egyáltalán?

– Hmm – kezdte –, Grystának két okot is adtam, hogy most megvetéssel gondoljon rám, s az egyik igazán fontos. Mégpedig az, hogy rávettelek, sőt, utasítottalak olyan erők használatára, amiket még nem értesz és képtelen vagy irányítani. Mikor a csónakban nem ébredtél fel a második eksztázisból, tudtuk, hogy akár végleg elveszíthettünk. Bárhogyan is, tíz napig feküdtél eszméletlen, miközben persze egy falatot sem ettél, és – majd emlékezni fogsz – előtte sem sokat.

– Nem érzek éhséget – szóltam –, hacsak nem utánad. Egy dolog késztetett csak elhagyni azt a helyet: mikor tested az enyém mellett feküdt. Grysta elmondta, hogy a csónaktól egész idáig hoztál. De hogy tetted partra a csónakot?

Felnevetett.

– Hát, hogy hűen adjam vissza a történetet, kezdem ott, amikor másodszorra estél transzba. Fogalmam sincs, mit művelhettél, de a gályát egyre csak mélyebbre, s mélyebbre csalogattad a ködbe, míg végül csupán a vadláng fényét láttam, de azt is csak halvány derengés gyanánt.

– Ekkor úgy döntöttem, elég a jóból, és szólítottalak. Azt hittem a szavam is elégséges, hogy kiess a révületből. Mert nem reagáltál, hátramásztam a csónak farába és megráztalak. Egyszerűen az oldaladra dőltél. Szemed tágra nyitva, bőröd jéghideg; oly közelinek tűnt a halálod, a szívem szakadt belé. Meglehet, soha nem leszek még egyszer olyan boldog, mikor tegnap végül beszéltél hozzám és mosolyogtál.

Kezével megtartotta a fejem és megcsókolt. Majd visszafektetett egy sóhaj kíséretében.

– Na szóval, ahogy kétségbeesetten néztem mozdulatlan tested, egy szörnyű robajra lettem figyelmes, amit ordítozás és sikoly követett. Azt a nagy hordónyi vadlángot túl sokáig hagyták égni, és végül elszabadult az árbocról. A hajó fedélzetére zuhant, amit másodpercek alatt lángba borított. Aztán haladt lefelé, egymás után perzselte át a fedélzeteket, s végül el is süllyesztette a gályát.

– Az egészet láttam – mondtam. – Utat találtam az Idéző fejébe, s az ő szemével néztem végig.

Alfrund arcára rémület ült.

– Hát te aztán igazán elfoglaltad magad abban a transzban! – mondta. – Kérlek, ezt ne áruld el Grystának, különben tényleg képes lesz felnyársalni! Mindenesetre bármilyen lenyűgöző és felszabadító volt látni a süllyedő hadi-gályát, bármikor feladtam volna azt, csak hogy visszakapjalak. Soha olyan ijedt még nem voltam. Ott ültem egyedül a ködben és sötétben, te összeroskadva hevertél előttem, egy csónakban, amit nem tudtam evezni, s fogalmam sem volt, merre vigyem, ha tudtam volna is.

Szorosan magamhoz öleltem.

– Azon az éjjelen mindketten szembenéztünk legnagyobb félelmünkkel – súgtam. – Én a hadi-kutyákkal, te pedig sorsodra hagyva a tengeren.

Alfrund rám pillantott.

– A kutyák rémisztőbbek voltak az Idézőnél is? – kérdte. – Azt hittem ő messze maga mögé utasítja kutyákat e tekintetben.

A fejemet ráztam.

– Nem, az Idézővel másként működött. Ijesztő volt, nem vitatom, ám valahogy tudtam, hogy harcolhatok ellene. Ezt azonnal megéreztem, ahogy elmagyaráztad, mi történik az elmémben, s nekem mit kell tennem. Aztán már elég gyorsan tanultam, hogy ne féljek annyira, mint korábban a kutyákkal. Még futó gondolatuktól is kiráz a hideg. – Átkaroltam, és tovább kérdeztem. – Aztán mi történt?

– Mielőtt a gálya elsüllyedt – folytatta Alfrund –, az Idéző bizonyosan üzent valakinek gondolatban a parton. Mert nem sokkal később meghallottam Gedd Nagyharangjának tompa kongását. Ez egy toronyban kapott helyet a parton, és akkor húzzák meg, ha hirtelen leszáll a köd, így mutatva a hajósoknak biztonságos utat a kikötőbe. Az Erőd Ura nem küldhetett csónakot a mentéshez, ezért a haranggal próbált segíteni az esetleges túlélőknek, hogy visszataláljanak.

– Mikor erre rájöttem, elhatároztam, meg kell tanulnom evezni. A szemedet már lezártam; most jól beletekertelek a köpönyegeinkbe. Eztán az evezőt ráhelyeztem arra a szerkezetre, ami megtartja, óvatosan megkerestem az egyensúlyomat az emelvényen, és próbáltam pontosan emlékezni, mit láttam, mikor téged néztelek a sötétben.

Mosolyogtam.

– Nem nézhettél sokáig, hacsak nem egy-egy horkantásod között.

Visszamosolygott.

– Aludtam, mint a bunda egy darabig – ismerte el –, de a veszély érzete még azelőtt felkeltett, hogy szólítottál. Ám minden csöndes volt, s kedvemre volt nézni, ahogy a csillagok fényében evezel. Oly’ méltóságteljes és magabiztos voltál; nyugtatta a szemem, csak hogy nézhettem.

Egy pillanatra elhallgatott, s én behunytam a szemem. Szavai ragyogó melegséggel árasztották el testemet.

Végül megszólaltam:

– Mit nem adtam volna, ha láthatlak téged evezni!

– És én mindent megadnék, hogy megakadályozzalak téged ebben – vágott vissza. – Akárhogyan is, a dolog könnyebbnek bizonyult, mint előtte hittem. Ami valóban megerőltető volt, hogy ne essek át a csónak oldalán, miközben csinálom. Úszni tudok, azzal nincs gond, de sok esélyt nem adtam annak, hogy vissza is tudok mászni a csónakba anélkül, hogy felborítanám és téged is vízbe löknélek egyúttal.

– Mindezek ellenére biztosan álltam a lábamon, s végül elég gyakorlottá váltam, hogy a csónak ne csak köröket írjon le, hanem egyenes vonalban haladjon. Ám még így is csak nagy sokára értem partot, s mert a ködben egyáltalán nem egyszerű megtalálni egy hang forrását, ezt is lenyűgöző szerencsének tartom.

– Ez bizony igaz – mondtam –, valóban lenyűgöztél. Soha még egyszer nem gondollak tudatlan szárazföldinek… csak egy meglehetősen alkalmatlan tengerésznek.

– Elfogadom a dicséreted – bökött oldalba. – Ismét a szerencsének köszönhettem, hogy még Gedd előtt értem el partot, így feltűnés nélkül húzhattam ki a csónakot, s vihettelek partra téged, meg a csomagjainkat.

– Persze, fogalmam sem volt, merre lehettünk. Elrejtettelek a bozótosban – imádkozva, hogy visszatértemkor megtaláljalak –, aztán elosontam felderíteni a területet. Addigra megérkezett a hajnal is; fény szűrődött át a párán, s nem sok kellett hozzá, hogy a köd visszahúzódjon a tengerre. De a szerencse harmadszor is megtalált: belefutottam egy legelőbe, amin egy póni legelt, kantárja a kapura lógatva.

– Szelíd jószág létére megengedte, hogy elvezessem. Visszatértem a partra, átvetettelek a póni hátán, az egyik köpönyeget rád terítettem, majd a vállamra vettem a csomagokat. Első pillantásra bárki korán útnak indult kereskedőnek nézhetett. Megleltem az ösvényt, amit követtem a Gedd felé tartó főútig, s így hamar betájoltam magunk. Grysta háza a város külső kerületében helyezkedik el, így a riadó veszélye nélkül elérhettem. Ha voltak is az úton járőrök, eggyel sem találkoztam.

– És a póni? – kérdeztem.

Meglökött a könyökével.

– Nem vagyok én lótolvaj! – mondta tettetett sértődéssel. – Grysta ismerte az állatot és a gazdáját, s visszavitte a karámjába. Kérdésre annyit mondott, hogy az úton találta magában bóklászni, és hogy sejtése szerint néhány kölyök vehette „kölcsön” egy kis kora reggeli ügetésre. Tehát a póni jól van, én jól vagyok, de ami a legfontosabb, hogy te is jól vagy.

– És hirtelen nagyon éhes is – szóltam. – Grysta vajon tart a házában bármit, amit megehetnék…, s minél előbb?

– Ha nem, akkor az idén piros havunk lesz – válaszolta Alfrund. Az ágyból kikelvén csak az ingét húzta magára. – A kérdés csupán annyi, hogy hideg, vagy meleg; szaftos vagy száraz; édes vagy sós; hús vagy hal legyen-e.

Ezen elmerengtem egy kicsit, majd rávágtam:

– Jöhet mind!

 

Nem telt el sok idő, és egy gőzölgő húslevessel teli agyagtállal, s hozzá egy kanállal a kezében tért vissza.

– Odalent még akad belőle bőven – mondta, miközben a tálat az ágyam melletti kis asztalra helyezte. – Kezdetnek azért jó lesz ez is. Grysta neked hagyta a tűzhely szélén rotyogni, s meglátod, kellemesen laktató lesz; üres bendőd többet talán nem is képes elviselni.

Karját a hátam mögé csúsztatta, hogy óvatosan ülő helyzetbe emeljen, aztán párnákat halmozott mögém. Mikor tiltakoztam volna, elcsitított:

– Örülj, hogy nem engedek a csábításnak, és etetlek magam, kanalanként, miképp Grysta tenné. Mióta éreztem kezedet a pálcámon, tudom, hogy már van benne némi erő.

– Hát, a pálcádban is volt… akkor – feleltem. – De a kezem olyan, mint a pálcád most.

Alfrund, miközben leült mellém a tálat elém tartva, felnevetett.

– Tégy próbát – mondta –, s meglátjuk. Erejét, lehet, mindenhol kifejti majd.

Elvettem a kanalat és óvatosan belemártottam a levesbe. Remegett ám a kezem, de azért nem annyira, hogy telecsöpögtessem az ágyneműt. Aprót szürcsöltem csak, mivel a leves elég forró volt. Erőteljes, húsos zamatát füvek gazdagították, s így együtt nagyon is ízletes volt.

A kanál egy darabig csendben merítette az újabb, s újabb falatokat, de kicsit később, amint az épp a tál felé haladt, én Alfrundra pillantottam.

– Azt mondtad, Grysta két okból is haragszik rád. Mi lenne hát a másik?

Alfrund a száján fújta ki levegőjét, s elfordult.

– Úgy véli, nem helyes, hogy veled hálok – mondta. – Azt hiszi, túl fiatal vagy még az ilyesmihez, vagy legalábbis hozzám, de pimasznak is tart, hogy kiléted ellenére vagyok mégis veled.

Visszatettem a kanalat a levesbe, és eltoltam a tálat.

– Mármint, hogy a tanítványod vagyok, ugye? – mondtam haragosan.

Alfrund maga merített egy kanálra valót, és a szám elé tartotta.

– Több szót nem szólok, ha nem folytatod az evést – mondta. – Megígértem, hogy választ adok a kérdéseidre, de csakis akkor, ha te is megígéred, hogy meghallgatod őket.

Kissé durcásan nyitottam ki a számat, s miután megetetett, folytatta:

– Ha egyszerűen csak a tanítványom lennél, a korodat akkor is helytelenítené, talán csak kevésbé adna hangot neki – főleg, hogy oly jól ismer engem.

– Azonban már számodra is világossá válhatott, többet rejt a sorsod a gyógyfüvészek egyszerű életénél. Bár nekünk is kijutott a részünk szélhámosokból, mindez idáig mégsem övezte olyan rossz hír szakmánkat, hogy katonák és hadi-kutyák akarjanak elfogni vagy megölni minket.

Kiszürcsöltem a kanál tartalmát, és néztem, ahogy ismét a tál felé indul. Ehettem volna egyedül is, de most, hogy tudtam, képes vagyok rá, inkább akartam, hogy Alfrund etessen. Így jobban esett az is, amit közben hallottam.

– Grysta nem állhat közénk – szóltam végül. – Nem engedem meg neki.

– Nem, nem állhat – értett egyet. – Ám ettől még nem szabad elutasítanunk a véleményét, de tiszteljük annyira, hogy szerelmeskedésünket ne dörgöljük az orra alá, amíg a házában vendégeskedünk.

Eközben egy újabb kanál levest tett a számba, így mielőtt válaszoltam volna, le kellett nyelnem, s közben elgondolkoztam a hallottakon. Úgy tűnt, minél türelmetlenebbül akarok választ egy kérdésre, annál inkább összezavar, mikor megkapom. Ezért végül nem mondtam semmit, csupán intettem a kezemmel, hogy már eleget ettem.

Alfrund félretette a tálat, s kezét az enyémre fektette.

– Jessan – mondta –, amikor azt mondtad, kérdéseid vannak, őszintén hittem, arról szólnak majd, miért tartunk pihenőt most itt, és mi fog történni eztán. Egyszerűen nem készültem fel arra, hogy kettőnkről beszélgessünk.

A fal felé fordítottam a fejem, de figyeltem szavaira. Igaza volt. Egy pillanatnyi fáradságot sem vettem, hogy ezeket átgondoljam. Vágyakozásom Alfrund után minden mást elnyomott. Mikor ismét felé fordultam, s ránéztem, szemeim csordulásig teltek könnyel.

Kicsi halászfiú – súgta –, ne fájdítsd a szívem! – Felém nyúlt, és megérintette a még mindig a nyakamban lógó faragott delfint. – A választás korának mezsgyéjén jársz. Ha ezt az ágyat Farynnel osztanád meg, Grystának egy szava nem lenne – az csak két fiú magánügye.

De ha rólad és rólam van szó, okkal aggódhat. Emellett elég időt is töltöttünk már egymás társaságában, hogy tudja, a dolgok rendes kerékvágásában nem vonzódnék valakihez, aki olyan fiatal, mint te.

Még akart mondani valamit, ám a szavak bent ragadtak. Az ajkába harapott, s behunyta szemét. Újra kinyitván őket, azok is megteltek könnyel.

– Mit számít mindez? – kérdte. – Az igazság az, hogy mélységesen szeretlek.

– És én is mélységesen szeretlek téged – feleltem. – De ha én mondom, a szavak a szívemből jönnek. Ha te mondod, úgy érzem, a tiéd a távolba zuhan, ahol nem érhetem el.

– Tudom – szólt halkan. A tál levest a kis asztalra tette, majd felállt, hogy a többi ruháját is magára húzza. – Teszek egy rövid sétát, s közben elrendezem gondolataimat. Onna odalent ténykedik, ahogy Grystától is tudod, így nem maradsz egyedül. Megmondom neki, hogy alszol, csak hogy ne zavarjon. De ha hívod, azonnal itt terem. És, ha a szükség úgy hozza, tudni fogja, merre keressen engem.

Elmosolyodott, ahogy lenézett rám.

– Lehet, nem hiszed – mondta –, de elég egy pillantást vetnem rád, hogy tudjam, egy perc múlva már úgy fogsz aludni, mint a bunda.

Lehajolt, csókot lehelt ajkaimra, majd kiment, az ajtót halkan húzva be maga mögött.

Alfrundnak igaza volt. Összezavartságom és haragom máris homályosan távolinak tűntek. A mélyben töltött idő semmiképp sem volt igazi alvás, hanem valami más. Testem és elmém egyaránt áhítozott a hétköznapi, gyógyító szendergés után, aminek végül jólesőn adtam át magam. <<<

Véleményt, javaslatot vagy bármit ide, illetve az e-mail-címre várok.

Még jövök.