A Kronnex: Jessan (2. fejezet)

A cím mindent elmond: elkészült a történet második fejezetének fordítása is. És, mivel türelmetlen vagyok, meg is mutatom. Lesz, ami lesz...

Ha érdekel, akkor tovább!

A Kronnex - Jessan

írta: Trewin Greenaway

fordította: Mike Gabos

 

Első rész: Menekülés

 

Második fejezet

 

A rögös út ellenére a kereskedő tartotta a gyors iramot, míg én abban bíztam, a zabkása még azelőtt elfogy, hogy kifogynék a levegőből, és abban fulladnék meg. Inkább befaltam az egészet, és miután az utolsó morzsa is a gyomromban landolt, néztem csak meg Faryn meglepetését a másik kezemben.

Erre hamar sor került, és megvizsgálva az ajándékot, láttam, az egy aprócska delfin, nagy kézügyességgel faragva fából és olajjal bedörzsölve, amitől lágyan csillogott. Faryn egy másfajta, sötétebb fából egy csapszeget is illesztett rá, s a végét átfúrta, hogy a nyakamba tudjam majd akasztani. A delfin szerencsét hozó jelkép halászoknak és tengeren járóknak, a kezemben heverő mellé kapott kívánság pedig melengette a szívemet. Úgy egy mérföldön át a markomban szorítottam, míg végül zsebem mélyének biztonságába nem rejtettem.

A falunkba vezető út alig volt szélesebb egy ösvénynél, ugyanis a part mentén a csónak volt a legfőbb közlekedési eszköz. Ez olyannyira így volt, hogy lovat sem láttam még életemben, de málhás szamarat is ritkán. Csak a legszegényebb kufárok érkeztek gyalog, kosárral a hátukon.

Mindenesetre nem taposta senki, ezért az út túl keskeny volt, hogy, mindkettőnk vállán teherrel, egymás mellett gyalogoljunk és beszélgessünk. Nem mintha a kereskedő bármily hajlandóságot mutatott volna a társalgásra. Egy próbát akkor is tettem volna, ha tudok. Ha a világon rajta kívül már senkivel nem találkozom, szerettem volna jobban megismerni, vagy, hogy legalább válaszoljon néhány kérdésemre.

Először is azon gondolkodtam, mi történhetett az előző teherhordó fiúval. Valószínűtlen, hogy a kereskedővel együtt jött egy. (Ha igen, mi történt vele?) Akkor viszont Osfalt úgy tervezte, hogy majd bérel egyet, amikor odaér? Ha igen, az nem vall éles elmére – ebben külsejének ziláltsága csak megerősített. Vajon egy gyengeelméjű rabszolgája lettem? Aggasztó feltételezés, de ha sikerül kicsikarnom belőle egy elég hosszú mondatot, mindenre fény derül.

Ilyen gondolatok közepette történt, hogy nem vettem észre egy ösvényen átbukó gyökeret, amibe meg is botlottam, majd, egy kiáltással kísérve, arccal előre a földre zuhantam. Időm sem volt felfogni, mi történt, de Osfalt az ordításra azonnal megpördült, és már ráncigált is talpra. Csúnyán beütöttem a lábujjaimat, a térdemet meg lehorzsoltam.

Egyetlen együtt érző szó sem hagyta el a kereskedő ajkát. Csak egy futó pillantást vetett a máris vérző sebemre, és amikor látta, hogy a zúzódás miatt most már sántítok, egyszerűen letért az útról, előhúzott egy gyanús külsejű kést, és lenyeste az egyik fa vékonyabb oldalhajtását. Ezt aztán rögtönzött bot gyanánt a kezembe nyomta, majd maga elé terelt.

Hamarosan megértettem, miért jött most ő énmögöttem: amint kezdtem lemaradni gyors tempójától, a saját botjával csapott egyet a terhemre, ezzel ösztönözve a továbbhaladásra. Így sántikáltam, mérföld mérföld után, nyomorultul, fájdalomban. És még bőrig ázva a lassú esőtől is, bár a napsugarak itt-ott már áttörtek a felhőkön, és a következő órában el is oszlatták azokat.

Az útnak ez volt a legtávolabbi pontja, ameddig valaha utaztam, és ami itt most megkerült egy tengerbe nyúló földdarabot. Ahogy a vége felé közelítettünk, hangos zaj ütötte meg a fülem, mintha egy irdatlan dobot vertek volna. Az csak furcsábbá tette a dolgot, hogy mindez a tenger felől hallatszott. A fák között szabad kilátásunk nyílt a vízre, így idő kérdése volt csupán, hogy meglássuk a hang forrását: egy hatalmas hadi-gályát, egy vitorlával és két, egymás feletti sorban elhelyezkedő evezővel. Ezek lassan és egységes ritmusban mozogtak, meglehetősen nagy sebességgel hajtva előre a gályát. A dob szolgáltatta a ritmust az evezéshez.

Végtelenül lenyűgöző látványt nyújtott. Még soha nem láttam ehhez fogható hajót, mivel nem volt értelme, hogy a mi partunk közelébe jöjjön akár egy is. A falun túl a hegyek egész a tengerig értek, a királyság pedig, tudtuk, nem folytatódott a túloldalukon. Feketére kenték, vörössel díszítették, és egy nagy boszorkányszemet festettek a hajóorr felénk eső oldalára, bár, kitaláltam, a másik oldalán is díszelgett egy. Senkit nem ismertem, akinek eszébe jutott volna ezzel jelölni a hajóját, merthogy balszerencsét hozó bűbájjal sújt bárkit, aki elég hosszan bámulja.

– Még egy hadihajóra is gonosz dolog ilyet festeni, mert nem különböztet meg barátot ellenségtől – gondoltam magamban, ám a szavakat akaratlanul is hangosan kiejtve.

– Ezen a hajón senki nem ismer barátot, és nem is érdekli őket a véleményed, fiam – válaszolt Osfalt, majd meglehetős éllel hozzátette: – Ha már kedvedre megvizsgáltad magadnak eme félelmetes dolgot, legokosabb folytatni utunk, méghozzá sietve.

Persze korántsem láttam annyit, mint szerettem volna, de értettem a célzását, ezért, ha vonakodva is, de elszakítottam tekintetemet a hajótól. Azért amíg beszélt, még megláttam a fedélzeten álló katonák egységeit és a ketreceket, amikben sötét formák mozogtak fel, s alá – hogy pontosan micsodák, a távolság miatt nem tudtam kivenni.

Ezúttal a kereskedő vezetett. Rövid pihenőnk alatt összeszedtem némi erőt és elmélkedni valót fájó lábamon kívül. Már jobban lépést tudtam tartani vele, annál is inkább, mert fáradóban volt. A következő útszakasz hátat fordított az óceánnak, és egy sűrű erdőbe vezetett. A falunk környékén az összes nagy fát kivágták az anyagáért – nem is találkoztam még ennyivel, ilyen sűrűn nőve, hogy a levelek közt átszivárgó kevés fényben aljnövényzet sem nőtt. A levegő egyre fülledtebb lett és korhadt fa illatát éreztük. Bár az utat levélszőnyeg borította, ezt mindenütt kusza gyökerek és az általuk a földből kiforgatott kövek törték át.

Már annyira szédültem a fáradtságtól, hogy féltem, elájulok. Úsztam az izzadságban, súlyos terhem pedig aljasul beette magát a vállamba. Mikor végre egy patak mellé értünk, nem érdekelt, lehet-e, ki akartam bújni a málha alól és bevetni magam a vízbe.

De vezetőm, ezt előre látva, megragadta a karomat.

– Ne itt. Ne most – fújta. Egy pillanatig szorosan tartott, amíg a fejét magasra emelve, s a fülét hegyezve az ösvényünket kémlelte, mindkét irányban. Aztán letérített az útról, be az erdőbe. Az akadályok megsokszorozódtak, hogy az egyensúlyomat is alig tudtam megtartani, ahogy pedig felfelé kapaszkodtunk a fák között, málhám is borulással fenyegetett. A kereskedő a karomba kapaszkodva próbált egyszersmind megtartani és hajtani előre.

Hosszú percekig mentünk így, én egyre inkább csak vánszorogtam, míg nem hulló víz csobogására lettem figyelmes. A fák közül egy tisztásra értünk, aminek a másik végén egy kiugró sziklafal állta utunkat. Kis vízesés csapott át az oldalán, vize egy moszatos kövekkel határolt tóban gyűlt össze. Ebből futott lefelé az a kis patak, amivel korábban találkoztunk.

Ahogy a látványt emésztettem, a kereskedő eddig nem hallatott, könnyedebb hangon szólalt meg:

– Menj, igyál, és tisztítsd meg a sebeidet! – Nem kellett kétszer mondani, már dobtam is le az inget, belépkedtem a vízbe, majd addig gázoltam bele, míg végül a derekamig ért. A hideg csodásan hatott lángoló és fáradt testemre, s a lehulló vízből a szomjamat is csillapítottam. Aztán hátradőltem, és lebegtem, hogy csak a fejem emelkedett a felszín felé.

A kereskedő jól szórakozott ezen. Majd, miközben figyeltem, ő is ledobta köpönyegét, s felfedte ámulatba ejtően fiatal és ruganyos testét. Ám ez csak az első meglepetés volt. Szeméről lehúzta a mocskos kötést, két kézzel letépte arcáról a szakállat, majd a fejéről a zsírtól csomókba tapadt, ősz hajat.

A fiú pedig, aki elém állt, Faryntól alig pár évvel lehetett idősebb, sudár, keménykötésű testtel, rövidre nyírt barna hajjal és barátságosan élettel teli arccal.

Még mindig nevetve megdöbbenésemen lépett ő is a tóba. Hasonlóképp ivott a vízesésből, majd megfordult, és a víz alá merülve átúszott hozzám. A szemei még mindig jókedvtől csillogtak.

– Alfrund, gyógyfüvész, az ön szolgálatára – mondta.

Ajkaimat szólásra nyitottam, de a kérdések összetorlódtak a számban, és egyik sem engedett utat a másiknak. Megint elnevette magát.

– Ne most – mondta. – Használd ki a pihenőt, mert nem tart soká! – Ezzel felállt, és a víz széléig gázolt, ahol a ruháink és a kosarak hevertek. Kinyitogatta őket, a tartalmukat a földre ürítette, így végül mindenfelé sózott hal hevert. A köpenyéből kivette az ügyesen elrejtett kést és egy kis erszényt – mindkettőt a batyum mellé tette.

Alfrund kis kupacba gallyakat gyűjtött, aztán az erszényből elővett egy kovakövet. Egy hegyes végű fémdarabbal ezt addig ütögette, amíg fel nem lobbant az apró tüzecske. Csíkokra tépte a köpönyegét, és a lángokba dobta, majd utána a zsákokat, végül a szakállat és parókát is, ami rettentő büdös füstöt árasztva égett. Az orrát befogva elhátrált, és intett nekem, hogy jöjjek ki a vízből.

Rám mosolygott, mikor melléértem.

– És a te neved…? – kérdezte.

– Jessan, halászlegény – válaszoltam, de hozzátettem: – az ön szolgálatára.

Elnevette magát, aztán az erszényéből egy darab összehajtogatott papírt húzott elő, s a kezembe nyomta.

– Nos, hogy bizonyítsd kilétedet, olvasd el ezt a levelet. Ha valóban Jessan vagy, azt mondták, ismerned kell a betűket.

Szótlanul elvettem és kinyitottam a papírt. Kissé féltem ugyan, hogy a használatlanság miatt elhagyott az olvasótudományom, de ezeket az egyszerű szavakat hamar megfejtettem.

 

Drága Jessan! Akitől ezt a levelet kapod, érdemes rá, hogy megbízz benne, amiképp bennem is megbíznál. Cselekedj úgy, ahogy mondja, és ne tegyél fel túl sok kérdést, mert sok választ nem ismer. Mindenre magyarázatot adok, amint öreg szemeim megpihennek rajtad. Szerető nagyid, Grysta

 

Miután elolvastam, a cetlit Alfrund kezébe adtam. Még ebből a néhány szóból is tisztán kihallottam Grysta hangját, ami sokat enyhített félelmeimen. Alfrund elolvasta, elmosolyodott, majd a tűzre dobta a papírdarabot.

– Jessan – szólt, – a tó túloldalán új ruhákat rejtettem el. Van-e bármi a batyudban, ami értékes a számodra, és szeretnéd megtartani?

Rongyos holmim szánalmas gyűjteményére gondoltam, és megráztam a fejem. – Semmilyen érték nincs a tulajdonomban.

– Hamarosan meglátod, hogy ez nem igaz – válaszolt Alfrund, miközben a zsákomat vette fel és belenézett. – Bár ezek itt… – Tartalmát, majd a zsákot magát is a tűzbe szórta, és lehajolt az egyetlen ruhadarabomért, ami egy hosszú ing.

– Aha! – nyúlt bele egyetlen zsebébe. – Ezt azért biztosan meg akarod tartani!

Átok hulljon fejemre, hát nem elfelejtettem Faryn ajándékát!

– Köszönöm – mondtam a kis faragványért nyúlva. – Ha ez a tűzbe veszik, vele veszik a szívem is.

– Akkor legjobb lenne, ha zsinegre kötnénk – adta oda Alfrund –, hogy biztosan lógjon a nyakadban. Ezt kaptad attól, akitől a búcsúcsókot is?

– Faryn – válaszoltam. – A twerë-m.

– Jó ajándék, ha elköszön az ember – mondta Alfrund, majd kiegészítette: – mármint a delfin és a csók.

 

Hevesen égett a tűz, de a rongy hamar hamu lesz, így el is aludt nemsokára. Alfrunddal sietve rádobáltuk a köveket, amiket külön erre a célra gyűjtött. Aztán átgázoltunk a tavon, de a másik partjánál még a vízben megállított. Az erszényéből előhúzott egy rongyból varrt zsákocskát, ami apróra zúzott, csípős szagú gyógyfűfélét rejtett.

A zsákot a kezembe nyomta, majd lenyúlt, és az egyik markából csészét formálva merített valamennyi vizet, a másik kezével pedig ebbe szórt egy bő csipetnyit a fűből. Aztán addig kevergette az ujjával, míg a keverék zöld iszappá nem sűrűsödött.

Ezzel kezdte a testét kenegetni, ha nem is vastagon, inkább csak foltokban, különös figyelmet szentelve hónaljának és lágyékhajlatának. Ha elfogyott a paszta, újabb adagot készített. Egy jól megtermett ember esetében a látvány akár félelmet is kelthetett volna, de Alfrundnak hozzám hasonlóan vékony testalkata volt, ami miatt inkább nevetésre ösztönzött a dolog, s nem is bírtam megállni mosoly nélkül.

– Nevess csak – mondta. – Biztosra veszem, te nagyobb méltósággal fogod viselni.

– Ezt nekem is kell? – kérdeztem. Bólintott, és elvette tőlem a zsákot.

– Ez sisakvirág – mondta. – A kutyák nem bírják a szagát, ezért messze elkerülik. A minket üldözők ettől majd elveszítik a nyomunkat.

– Kutyák? – kérdtem.

– Félek tőle – adta a választ. – Korábban láttad őket a hadi-gályán, a ketrecekben. Azóta biztosan utánunk engedték őket a becserkészésünkre. Félelmetes jószágok, ám még szörnyűbbek azok, akik parancsolnak nekik.

A döbbenettől csodálkozva néztem rá, elmémben kérdések kavarogtak.

– Jessan, látom, hogy kétségbeesve keresed a válaszokat, de minél többet beszélek, annál nagyobb veszélybe sodorlak. Kérlek, hallgass Grysta útmutatására, és bízz bennem, s hallgatásomban. Amint tudok, mindent elmagyarázok neked. De addig is – és itt intett egyet a sáskavirágos zsákot tartó kezével –, add ide a faragványod és láss munkához!

Így lehajoltam, vizet mertem a markomba, kikevertem a masszát és új életet kezdtem. Nedvesen a sisakfű elég sikamlós volt, és jól tapadt a testemre. Szinte elviselhetetlenül büdös volt azonban, s ahogy az Alfrundtól látott módszerrel szétkentem magamon, reméltem, ha megszáradt, a szaga is enyhül. De azoknak az óriási, fekete jószágoknak a látványa a kalickáikban még mindig elég ijesztő volt.

A gondolat, hogy még most is szorosan a nyomunkban loholtak… Az égig érő bűz semmiség, ha az letéríti őket a nyomunkról. Remegtem, de nem csak a félelemtől, merthogy a nap lassan már a látóhatár felé közeledett, s ereje apadóban volt.

– Így már jó lesz. – Alfrund a húzózsinórral elkötötte a zsák száját, és visszatette az erszényébe. – A kenőcs gyorsan szárad, az új ruhánk pedig itt van a közelben. – Elvezetett a sziklafal tövéhez, s annak mentén nem messzire az erdőbe, ahol is egy kis barlangban két bőrtáskát rejtett el ügyesen a bozót alá.

Abban, amit Alfrund nekem adott, először egy hosszú, sűrű szövésű gyapjúinget találtam, s ebbe gyorsan bele is bújtam. Durva anyaga volt, de tiszta, és méretben is illett, ezzel valamelyest feledtetve a sisakvirágot.

Következőnek egy kicsi, lenge anyagból készült nadrágot húztam elő, amin, mivel még nem láttam hasonlót, törtem a fejem.

– Hát ez micsoda? – tartottam Alfrund elé.

– Te tényleg fajankó vagy – pillantott rám. – Ez egy kisnadrág, amit más ruha alatt viselnek. Ott, ahová mi tartunk, ha valaki nem hordja, azt mondják rá, hogy, nos, hogy könnyűvérű.

A „fajankó” az elevenembe talált.

– Hát akkor nekem nincs is rá szükségem, mert a falumban az volt a közvélekedés, hogy igenis könnyűvérű vagyok.

– Ezt már tudom – nevetett Alfrund –, utolsó szerelmeskedésed ragacsos maradványáról a hasadon. Több kell a hideg víznél, hogy azt lemosd.

Éreztem, hogy az arcom vörösen izzik.

– Én…, te… – hebegtem, de mielőtt még értelmes szó hagyta volna el a számat, odajött, és a vállamra tette a kezét.

– Jessan – mondta bocsánatkérően –, elfelejtettem, hogy alig ismerjük egymást. Igazán sajnálom. Kíméletlenül tudok kötekedni, majd meglátod, de ártó szándék nélkül, s elvárom, hogy meg is fizessek érte. Igazán megörültem a felfedezésemnek, hogy mégis volt valaki, akitől édes búcsút tudtál venni. Falubeli életedet addig magányosnak és komornak képzeltem.

A szemébe néztem, és könnyeket éreztem a sajátomban.

– A neve Faryn. Csak akkor egyszer voltam vele. És most… – lehajtottam a fejem. Alfrund megszorította a vállam, s azt mondta:

– Hát akkor kétszer is sajnálom. Megyek is, és kimosom a számat sisakfűvel.

– Ne! – mosolyodtam el. – A szagod már így is elég kellemetlen. – Ezzel eltoltam, hogy folytassuk a ruházkodást. De mivel teljesen felöltözöttnek éreztem magam, inkább csak tovább turkáltam a zsákomban. Meg is örültem, amikor találtam egy pár erős bőrből készült szandált, hosszú, térdig érő fűzővel.

Falunkban a ruházat, férfiaknak és nőknek egyaránt, a hosszú ing volt, ami csak méretben tért el egymástól: rövid a gyerekeknek, hosszabb a férfiaknak, még hosszabb a nőknek. Ünnepi ruhánk sem különbözött sokban, csak finomabb volt anyagában, és, leginkább a nők esetében, hímzés tarkította. Csípős hidegben gyapjú lábszárvédőt húztunk fel, lábunkat pedig szőrmébe pólyáltuk. Szarvasmarhát nem tartottunk, a bőr így szinte teljesen ismeretlen fényűzés volt, ehhez fogható szandált pedig senki nem hordott.

Alfrund öltözéke megegyezett az enyémmel, annyi különbséggel, hogy az ő inge sokkal finomabb anyagból készült, és azt derekán – jelezve, hogy már elérte a felnőtt kort – egy bőröv fogta össze. Ebbe dugta késének hüvelyét, majd az erszényét kötötte éppen rá, mikor észrevette, hogy a szandálom fűzésének mikéntje igencsak gondolkodóba ejtett.

– Majd én megmutatom – sietett a segítségemre, – de először is… – Előhúzta a kését, és levágott egy darabot a szár végéből. – Tessék – folytatta, – fűzd rá a delfinedet, s én a nyakad köré erősítem.

Amíg ezzel foglalkoztam, ő leguggolt bekötni a szandálomat, s azzal a lendülettel fel is kiáltott:

– Hát miféle gyógyfüvész vagyok én? Ülj csak le erre a kőre, s emeld fel a lábad, hadd vizsgáljam meg! – Ujjai hegyével óvatosan átfürkészte a sérülést a térdemen. A seb már jó ideje nem vérzett, ám a bőr körülötte sötétlila volt, sárga szegéllyel.

– Ez biztos fáj, tudom, de a seb tiszta, és már hegesedik. Emiatt nem kell aggódni – mondta, s Alfrund már a lábfejemre figyelt. A fájdalomtól meg-megrándultam, míg finoman megmozgatta a nagylábujjamat. – Szerencsére csont nem tört – mondta, – de a gyaloglást igencsak kínkeservessé teszi. Ez ellen most semmit nem tehetek, ha nem akarjuk, hogy a sisakvirágon kívül más illatot is hagyjunk magunk mögött. De este majd kifőzök egy kenőcsöt, ami nagyban csillapítja a szenvedést.

 

Visszaindultunk, de úgy vágtunk át az erdőn, hogy jóval azután érjük el az ösvényt, ahol az a patakot keresztezte, s ahol mi is letértünk róla. Alfrund egy batyuból több, kerek alakú, vékony korpakenyeret szedett elő, ami elterjedt étel utazók között, de eszik télen is, s ez az, amiért lyukat sütnek a közepére, mert így zsinegre fűzve nagyobb mennyiséget is fel lehet akasztani a gerendákra, ahol távol esik egerek és éhes gyermekek érintésétől.

Ezeket rágcsáltuk egy darabig, aztán Alfrund megkérdezte:

– Mi volt ezelőtt a legtávolabb, ahová elutaztál a faluból?

– Már elhagytuk – feleltem.

– Nem lep meg – mondta. – Ha netán azon törnéd a fejed, miért nem találkoztunk egyetlen teremtett lélekkel sem utunkon, hát azért, mert épeszű ember nem járja ezt a vidéket. A hegyek vonulatai nem ritkán a tengerig húzódnak, a települések, mint a te falud is, a közöttük kialakult keskeny, s meredek völgyekbe szóródtak szerteszéjjel. Ellenségünk arra számít, hamarosan elkötünk egy csónakot, de amíg ők a vízen kutatnak utánunk, mi ezt az utat követjük továbbra is. Ha be is érnek minket, gyalogosan legalább több esélyünk van fedezéket találni.

– A környék egyetlen jelentőséggel bíró helyére igyekszünk most, s ez a Gedd nevű kereskedő-, és kikötőváros, ahol a te Grystád is él. Már várnak ránk barátok és egyéb dolgok, mert utazásunk csak ez után kezdődik, és még nagy távolságot kell bejárnunk.

– Tudom, nem szabadna kérdeznem – fogtam karon Alfrundot, – de egyet úgy érzem, jogom van tudni: Még mindig a rabszolgád vagyok?

– Remélem, nem ez nyomasztott egész úton idáig! – nevette el magát. – Nem. De tudtam, a mostohaapád egy ilyen megállapodást örömmel elfogad. – Mintha áldáshoz készülődne, kezét kézfejemre tette. – Mostantól szabad vagy béklyótól és szolgasortól.

– Azt hiszem, örülnöm kell könnyen nyert szabadságomnak – sóhajtottam. – Pedig már épp arra kezdtem jutni, nem is olyan rossz az, ha te vagy a gazdám. De akkor mi is vagyok én?

– Valami aközött, ami voltál, s ami majdan leszel – pillantott rám. – Van ennél sokkal rosszabb. Ám ha kilétedet még nem is tudom neked felfedni, azt elárulhatom, mit mondj, ha kérdeznek: a tanítványom vagy. A szerepedet, meglehet, jó ideig kell majd alakítanod, ezért amint megérkeztünk Geddbe, el is kezdjük az oktatásod. Úgy látom, az eszed jól vág, s nem árthat neki némi gyógyfűtudomány.

Alfrund egy ideig hagyta, hogy emésszem a hallottakat, aztán vállon ragadott. – Nézz előre! Hamarosan kiérünk az erdőből a nyílt terepre, s azután az út mérföldeken át a partvonalat követi. Mostantól tehát egy szót se! És egy gondolatot se. Csak tartsd nyitva a szemed és fülelj! Ha szerencsénk folytán kapunk is jelet, minden éberségünkre szükség lesz, hogy időben felismerjük azt. <<<

Még jövök.