A Kronnex: Jessan (4. fejezet)

Ha sokáig is tartott, végül csak eljutottam a negyedik fejezet végéig is... Nem a fordítás maga okozott leküzdhetetlen nehézséget, hanem inkább az idő és - hát igen - a motiváció összehangolása.

Na de elég ebből! Kattints, ha érdekel a történet!

A Kronnex: Jessan

írta Trewin Greenaway

fordította: Mike Gabos

 

Első rész: Menekülés

 

Negyedik fejezet

 

Mire a hold a hegyek fölé kúszott, kiértünk az erdőből. Innen az út emelkedett egy darabon, s a tetőre érve lábunk elé terült a falu. Nagyobb volt, mint amiket eddig elhagytunk – a sajátomnál is legalább kétszerte. Ám tekintetünket más ragadta meg: egymástól egyenlő távolságra máglyákat gyújtottak a kavicsos parton, s mindegyik mellet katonák hevertek.

Legtöbbjük azonban mélyen aludt. Helyettük egy falka hadi-kutya teljesített szolgálatot, kiszámíthatatlanul, keresztbe-kasul járőrözve a parton. Nem számítva azt a távoli pillantást a ketreceikre, még soha nem láttam ezekhez fogható kutyákat. A falunkban élők aprók voltak és véznák, a szemétben turkáltak és patkányokat kergettek.

Ezen teremtmények ellenben ötarasznyira nőttek. Ha felemelték szögletes fejüket, nem csekély magasságom ellenére is egyenest a szemembe tudtak nézni. Testük tömör izomzat, léptük hosszú és ruganyos. Minden bizonnyal a széllel is versenyre keltek. Puszta látványuk rettegéssel töltötte meg a szívemet.

Megszorítottam Alfrund kezét. – Hogyan tovább? – suttogtam. Utunk kezdete óta először éreztem valódinak helyzetünk komolyságát, s végre megértettem Alfrund nem szűnő aggodalmát. Hirtelen akképp éreztem magam, ahogy ő is tehette, mintha túl nagy hévvel próbálnánk kievickélni a leveses kondérból, csak azért, hogy aztán bedobhassanak alá a tűzbe.

Alfrund leguggolt az út szélénél, s egy ideig nem szólt egy szót sem.

– Egyetlen lehetőségünk van – suttogta végül. – Nem tetszik, neked még kevésbé fog, ám akkor sincs más választásunk. Látod azokat a partra vont csónakokat? A hozzánk legközelebbi elég kicsi, és mintha egy evezőt látnék rajta. Amilyen némán csak tudsz, menj le érte, és halkan told vízre! A sisakfű majd megzavarja a kutyákat. Aztán evezz el vele a part ezen részére, hogy újra csatlakozhassak hozzád.

– Közben magam is megpróbálok lejutni, s olyan helyet találni, ahová biztonságban kievezhetsz. Apró fényvillanással fogok jelezni, hogy könnyedén megtalálj. Ezután az utolsó kiszögellést a tengeren kerüljük meg. Gedd nem messze a túloldalán fekszik, s miután partot értünk, jó eséllyel el is jutunk odáig, mert azt a vidéket, a mostanitól igencsak különbözve, mezők borítják, s utak hálózzák.

– Nekem ez nem fog menni – mondtam. – Nem hiszem, hogy akár egy lépésre is képes lennék a part felé. Egyébként meg, azt hittem, te jöttél engem megmenteni! Miért nem kötöd el te a csónakot?

– Azért – válaszolt türelmesen –, mert, sok képességem ellenére, a csónakokkal nem boldogulok. Vergődésem közepette tüzes nyilak tucatja találhatna meg, s az véget vetne mindennek.

– Akkor sem megy – rebegtem –, egyszerűen nem.

– Erre a lehetőségre is felkészültem – mondta erre Alfrund. Megfogta a kezem, és egy tasakot tett bele. – Az ebben lévő keverék elég erős, hogy mindkettőnket megöljön. Ha inkább ezt szeretnéd, lenyelhetjük, s legalább ennyivel hátrányba kényszerítjük őket. Hogy mekkora pusztítást fogunk ezzel okozni, soha meg nem tudhatjuk, ám még ez is jobb, mint ha élve ejtenének rabul.

– Tudom – sóhajtott –, nem kérted ezt a sorstól, míg én legalább dönthettem a magam részéről benne. De e pillanatban minden rajtad múlik. Neked, egyes egyedül neked kell eldöntened végzetünk. És gondold meg, miként döntesz, mert jobb most meghalni, mint kutyák által széttépetni, vagy, ami még rosszabb, addig sínylődni a fogságukban, míg hatalmukba kerítenek, aztán elvisznek Őelé.

– Őelé? – kérdeztem.

– Az, ki téged kutat, s akinek nevét nem beszélhetjük – mondta Alfrund sötét hangon. – De elég ebből! Gondold át helyzetünk, aztán hozz döntést! S én készséggel elfogadom, legyen az bármi.

 

Nem tagadom, erőteljes csábítást éreztem saját életem kioltására. Az legalább gyors eredményt ígért és biztosat, mert még mindig nem értettem, miért történik velem minden, és így nem is volt mibe kapaszkodnom. Ha egyedül kell szembenéznem a megpróbáltatásokkal, tárt karokkal vártam volna a halált. De Alfrund velem volt, és éppen testének közeli melege miatt kívántam inkább az életet. Apró lökés csupán, de ez volt minden, mi segített.

– Ölelj meg – mondtam, – és adj egy csókot, mielőtt elindulok.

Mindketten felálltunk. Karjába zárt, majd hosszú és gyengéd csókot adott, elég erővel, hogy nyelvünk találkozzon, és addig jeges vérem forrni kezdett, szívem pedig vadul vert mellkasomban.

Alfrund kezébe adtam a táskám, köpenyem magam köré tekertem, majd a csuklyát is a fejemre húzva a tenger felé indultam.

Ha a kutyák hallottak is, nem adták jelét. Egy villanásnyi időre azt reméltem, a falubeli kutyákhoz hasonlatosan ezeket is taszítja a sisakvirág szaga, és inkább szánt szándékkal nem vesznek tudomást rólam. Gyenge szalmaszál volt.

Járőrútjukat pontosan a fejükbe verték, s csak azután vettek észre, hogy kiértem a kavicsos partra, ahol megvilágított a legközelebbi jelzőtűz halvány fénye. Az őrök láthatóan aludtak, mint a bunda: akkor se rezdültek meg, amikor a kutyák felém kezdtek ügetni. Azok meg nem ugattak. Lehet, ez is a képzésük része volt, de még inkább a sisakvirág hathatott rájuk eléggé ahhoz, hogy ne nyikkanjanak, míg jobban meg nem néznek maguknak.

Ekkor elkövettem egy veszélyes, még ha meg is érthető hibát. Szemem szigorúan a csónakon kellett volna tartanom. Ehelyett, az állatoktól való félelmemben, háttal közelítettem felé, s közben rájuk szegeztem tekintetem. Egy darabig egyszerre araszoltunk, én hátrafelé, ők felém. Mintha a sisakvirág láthatatlan kört rajzolt volna, amit a kutyák még nem akartak átlépni. Szemük izzó szénként fénylett, ajkuk vicsorba húzódva mutatta meg a hatalmas fogakat. Ha nem is ugattak, de morogva nyöszörögtek, mintegy vergődve a sisakvirág taszító ereje és a hirtelen vágy között, hogy cafatokra tépjenek.

Minden lépésem rövidebb lett az előzőnél, ahogy minden lépéssel szűkült a kör is, közelebb engedve a kutyákat. Ennek oka – amit egy csapásra megértettem, amikor orromat savanyú szag csapta meg – saját félelmem volt. Minden pórusomból áradt, lassan elfedve még a sisakvirág csípős felhőjét is. Mikor ennek tudata belém hasított, földbe gyökerezett a lábam.

Pillanatokkal később már elég közel voltak, hogy leheletük erős, állati bűze teljesem megtöltse az orrjárataimat, s remegni kezdtek térdeim. Amelyik közvetlenül előttem állt, szemében oly kegyetlenséggel meredt rám, hogy tekintetünk akaratom ellenére is egybe forrt. Ekkor megéreztem az állatban támadó szándékának leküzdhetetlen vágyát, és vele párhuzamosan – ha számomra nem is volt tudatos – egy legalább akkora erejű reakciót. Behatolt a kutya tudatába, és ülj-t parancsolt neki.

Ezeket a kutyákat erős kiképzésnek vetették alá. A parancs mégis akkora erővel bírt, hogy azonnal engedelmeskedett neki, s megbénulva ült le hátsó felére. Ezt már csak szemem sarkából láttam, mert miután megkapta az utasítást, fejemet a mellette álló kutya felé fordítottam, amelyik hasonlóképp engedelmeskedett. Majd a következő, s a rá következő. Minden egyes megfékezett állattal a többi harciassága is mérséklődött. Amelyiket még nem érte a parancs, vinnyogva nézett körbe, a fülét hegyezte, pofáját bizonytalanság redőzte. Végül az egész falka a lábam előtt hevert, lehajtott fejjel.

Ebben a pillanatban egy katona kiáltotta el magát a partszakasz másik végéből, de már rohant is felénk. Hangja egyszerre kizökkentett révületemből. Már majdnem a csónak orráig hátráltam. Két lépés, és ott is voltam. A dagály miatt egyetlen nagyobb lökéssel vízre tudtam taszítani. Csobogva siettem utána. Egyik lábam átlendítettem a szélén, a másikkal pedig ellöktem magam, hogy a csónak orra nézzen a nyílt tenger felé.

A katona már a vízben gázolva próbált utánam kapni, hogy visszafordítson. Hallottam őt, de már okosabb voltam, mintsem hogy megforduljak. Helyette tettem, amit kellett: evezőt ragadni, és magam mögött hagyni a partot. Ezen a csónakon csak egyetlen hosszú evezőlapát volt, amivel kezelőjének a csónak farában, egy dobogón állva kellett evezni, körkörös mozdulatokkal, a vízből azt soha ki nem emelve. Felpattantam az emelvényre, kitoltam a lapátot, és őrült módon evezni kezdtem – tettem mindezt egy pillanat alatt, de ez volt életem leghosszabb, leggyötrelmesebb pillanata.

És jó okkal! Ha katonánk úszni is tud, elkaphatott volna, de legalábbis megkapaszkodik a csónak szélében. Ám az utolsó pillanatban visszariadt a vízbe ugrástól, és alul maradt. Otthagyván őt, hevesen káromkodott, miközben társai is becsattogtak mellé. Csak könyörögni tudtam azért, hogy egy íjász se legyen köztük, de semmi hasznom nem volt abban, ha visszanézek. Az evező kezelése és a sötétség fürkészése orrom előtt így is nagy összpontosítást kívánt.

Ahogy ezekkel foglalkoztam, elmém tisztulni kezdett, és rájöttem, mennyire igaza volt Alfrundnak. Ha ő próbálja elkötni a csónakot, s túl is éli a kutyákat, az irányítással csakugyan meggyűlt volna a baja. Részeg körökben himbálódzott volna – ahogy velem is történt, mikor először próbáltam egyen is evezni –, míg végül fölborul vagy elfogják, de leginkább mindkettő.

Végre elég messze jártam már, ezért megkockáztattam egy pillantást hátrafelé. A legtöbb katona még az azóta is félkörben ülő, mozdulni nem hajlandó kutyák körül állt. Mások a víz széléről kémlelték a sötétségben bármilyen jelét csónakomnak, s hogy merre tarthatott. Sok sikert nekik! A halászok azért kedvelték az e fajta evezést, mert nem kísérte csobbanó, vagy bármilyen hang. Amint biztosan kiértem máglyáik fényéből, arra vettem az irányt, ahol Alfrund várt a parton. Még a hold amúgy is gyenge világánál sem láthattak semmit a sötét vízen.

Nem sokkal később újra megközelítettem a szárazföldet, de csak annyira, hogy még elkerüljem az itt-ott felbukkanó partközeli sziklákat. Ezek mentén haladva egyszer csak megláttam az aprócska fényvillanást. Az evező néhány lendítésével elég közel kerültem Alfrundhoz, hogy meginduljon a csónak felé, és behajítsa a zsákokat. Szerencsére eszembe jutott, hogy nagy valószínűséggel beszállni is annyira tud egy csónakba, mint irányítani egyet, így még idejében megkapaszkodtam. Ha nem teszem, mindketten kiesünk, nagy csobbanás kíséretében.

– Az Ősanya nevére! – szólaltam meg, miközben oldalra csúsztam, hogy egyensúlyba hozzam a csónakot. – Te aztán csapnivaló hajós vagy! – Közelségétől olyannyira megkönnyebbültem, hogy örömömben majdnem kiáltoztam.

– Én szóltam előre – válaszolta. Elhelyezkedett az orr-részben, mindkét oldalon kapaszkodva. Miután biztosan beékelte magát, hozzátette: – Akkor is, soha nagyobb kő nem esett le a szívemről, mint mikor előbukkantál az éjszakából. Ha fel mernék állni, ölelnélek, míg nem esdekelnél, hogy hagyjam abba.

– S én csak még többért esdekelnék – feleltem nevetve –, mert magam sem hiszem el, hogy itt vagyok. Nem láttad mi történt a hadi-kutyákkal?

– Nem – mondta –, vissza kellett indulnom, hogy utat találjak a partra, mert tudtam, a sötétben az nem lesz egyszerű dolog. – Várt egy kicsit, mielőtt folytatta. – És, az igazat megvallva, közelről sem vagyok olyan bátor, hogy csak úgy álljak ott és nézelődjek. Ha a kutyák akkor megtámadnak, egyszerűen megőrültem volna.

Ezután némán haladtunk egy ideig. Megdöbbentem Alfrund szavain. Addig a pillanatig csak az járt a fejemben, milyen veszélyeket kellett kiállnom, s eszembe se jutott, hogy ő mit kockáztatott értem. Beszélni akartam neki a kutyákkal történt esetről, de megszólalni nem tudtam, mert azzal megállíthatatlan zokogást kockáztattam volna.

Hangtalanul eveztem tehát, így szeltük át az öblöt, messzire tartva magunkat a parttól. A sűrű sötétségben lehetetlenség volt kivenni az utolsó sziklakiszögellés körvonalát, de a rajta vezető úton gyújtott őrtüzek utat mutattak megkerüléséhez. Csónakunk lágyan siklott felé, egy hullám sem törte meg mozgását, s az árapály – lévén tetőzött – sem lökte a tenger, vagy, ami még rosszabb, a part felé.

– Ügyesen irányítod ezt a csónakot, kicsi halászlegény – szólt Alfrund. – Örülök, hogy a te kezedben a sorsom.

– Jó érzéssel is tölt el – feleltem. – Végre tudok valamit, amit te nem. És ha már így alakult, javaslom, húzd magadra mindkét köpönyeget, aztán aludj keveset. Semmit nem tehetsz most a biztonságunkért, és jó időbe telik megkerülni a fokot. – Lenyúltam a köpönyegemért, és odalöktem neki.

– Rosszul szóltam – mondta, miközben felszedte, és magára húzta. – Nem halászlegény vagy te, hanem herceg. Akkor se engedj túl sokáig aludnom! Meg kell beszélnünk, ami ránk vár, még partot érés előtt.

Nem sokra rá már hallottam is lágy hortyogását, s ebből biztosra vehettem, hogy egész addig egyszer sem aludt, mert a hangját soha nem hallottam, akárhányszor együtt feküdtünk. Azon az éjjelen azonban melengette szívemet, s fülem zeneként itta zörejét, míg kezem az evezőn dolgozott.

Járt is az előre-hátra, előre-hátra, s szeltük a tengert. A sziklák körvonala mégis csak nagyon lassan nőtt. Ilyen sötétben nehéz megítélni a távolságot, s most kiderült, az meglepően nagy volt. A nyugodt tengeren távolabbra merészkedtem a parttól, hogy a fokot minél nagyobb ívben kerüljük meg – az ilyen helyek gyakran kiszámíthatatlan és álnok áramlatoknak adnak otthont.

Teltek az éjszaka órái. Alfrund aludt, elmémben pedig, mivel a tengeri utazás idejére nem kapott tiltó utasítást, gondolatok kavarogtak evezés közben. Ezen gondolatoknak nagyobb volt a számuk, mint az érdemük, részben fáradtságom miatt, de azért is, mert nem vezettek sehova.

Ingujjam az evező minden egyes lendítésével felhúzódott, s megmutatta a karomon fénylő jelet. Ezen elmélkedtem tehát, és hogy milyen jövőt ígért nekem. Mert kellett, hogy ígérjen valamit, különben Alfrund sem tudná mit ábrázol, s meglepődött volna, mikor először meglátta. Sokra én se jutottam vele, mert mágikusnak tűnt, s én egyáltalán nem konyítottam a mágiához.

Aztán Alfrund, maga is gondolkodóba ejtett. Mindentől elszakított, amit valaha ismertem, tőle mégis egyre kevésbé, s kevésbé akartam elszakadni. Kínzott a vágy szeretkezni vele – vagy, őszintébben, inkább az után sóvárogtam, hogy eltanulhassam, hogyan kell szeretkezni. Egy soha ki nem mondott kívánság látszott megvalósulni a lehetőségben, hogy később akár tanítványává és egyben szeretőjévé is válhattam. Mégis, már első csókváltásunk előtt mutatott gyengédsége is szomorúsággal párosult, s ez a keserédes íz, féltem, csak erősödni fog, minél nagyobb lesz a falat, amit belőle kapok.

Aztán, persze, eszembe jutott úti célunk neve, Gedd is, vagyis inkább az, hogy egyáltalán volt neve. Ha a mi falunknak adtak is, soha nem hallottam, de Alfrund sem említette, az utunk során elhagyott falvakéval egyetemben. Olyan világból jöttem, ahol a földrajzi helyeket annak hívták, amik voltak – a falu, a tenger, a hegy –, s olyanba tartottam, ahol minden hasonlónak saját neve volt, mint az embereknek. Így, visszanézve, mindez teljesen hétköznapinak tűnik. De akkor csodálattal töltött el, mert azt sejttette, a világ sokkal hatalmasabb, mint addig gondoltam.

És egész ez idő alatt a gondolataim messze elkerülték a hadi-kutyákat. Mintha egy ajtó csapódott volna sarokvasig bensőmben, és én egyszerűen képtelen voltam újra bezárni azt, de benézni is rajta, hogy lássam, mi vár rám a túloldalán. <<<

Véleményre eddig is, most is kíváncsi lennék...

Még jövök. (Most hamarabb... )