A Kronnex: Jessan (8. fejezet)

A kalandos történet következő fejezete. Így, egyszerűen.

Jó szórakozást.

 

A Kronnex: Jessan

írta: Trewin Greenaway

fordította: Mike Gabos

 

Második rész: Gedd

 

Nyolcadik fejezet

 

Feltűnhetett, hogy a twerën-szertartással valamelyest előreugrottam a történetben. De, az igazat megvallva, alig történt az addig eltelt időben olyan esemény, amelyről érdemes lenne beszámolnom. Ahogy egészségem visszatérőben volt, egyre többet morgolódtam házi fogságom miatt. Vagyis, jobban mondva, ahogy erősödtem, úgy ébredtem rá, hogy házi fogságban vagyok.

– Félő, hogy a faludból idehoztak valakit az azonosításodra – magyarázta Alfrund, mikor keseregtem, mert nem engedtek felfedezni a várost. – Ezenkívül elfogató parancsot is kiadtak ellened, nem csekély jutalomért cserébe. Így, akiben csak a legapróbb gyanú is felmerül, máris az Erőd Ura elé járul, remélve, hogy egy kisebb vagyon üti a markát.

– Tehát tudják, hogy még élek? – kérdtem.

– Szerencsénkre, nem. – A konyhaasztalnál ülve egy kancsó sörön osztozkodtunk, Alfrund most kortyolt is egyet. – Másrészről azt sem tudják, hogy meghaltál-e. És bármennyire is remélik ez utóbbit, feltételezni nem merik, hacsak nem kívánják végül saját fejüket is egy bot végére tűzetni.

A saját korsómba kortyolva megborzongtam. Az ivás – mint a civilizáció minden más öröme – új élményeket hozott számomra, és az a kevés, amit már elfogyasztottam, egyenest a fejembe szállt.

– Végül is, mi vett rá, hogy rohanvást a megmentésemre siess, megelőzve a gályát? – kérdeztem. – Tán kémkednek neked az erődben?

– Nem, a köszönet azért Fendalt illeti – felelte Alfrund. –, s még így is, csak a szerencsén múlott. Ugyanis ha az Erőd Ura lóháton küldi érted a katonáit, amiben semmi nem akadályozta, tehetetlenek lettünk volna.

– Ezzel szemben, az Ősanya kegyelme által, inkább a Faïward-szigetekre tartó egyik őrjáratot térítette a falud irányába, Fendal pedig látta az épülő kutyaketreceket a fedélzetén, amikor éppen elkészült vitorlákat szállított ki. Hazaérkezvén beszámolt erről, én pedig egy órán belül útnak is indultam.

– Értem az elgondolást – mondtam. – Miért küldött volna katonákat utánam, ha egy egész erődöt is küldhetett? Amint a fedélzetre kerülök, olyan, mintha az egyik tömlöcébe zártak volna.

Alfrund elgondolkodva bólogatott:

– Igen, és ily módon az Idézőt is a nyomodba küldhette az azonosításodra. El nem tudom képzelni, ahogy az az ocsmány teremtmény lóháton vágtat éjt nappallá téve a faludba vezető nehéz úton.

– Tényleg nem? – kérdeztem szavain meglepődve. – Azt hittem, az Idéző nagy hatalmú ember.

Alfrund, aki eddig az asztalra bámult elmerengve, erre rám pillantott:

– Nem – válaszolta –, csak a rajta átáramló erőnek nagy a hatalma, neki egyáltalán nem. Valaha az Idéző is erős férfi lehetett, ám elméjéhez hasonlatosan a testét is megrontották. A fekete köpönyeg alatt, amit visel, az fehér és puha, akár a férgeké.

Eszembe jutottak az elmém után tapogató sápadt kötegek látványa, s most velük együtt az őket kiküldő emberé is, aminek hatására ellöktem magamtól a söröskorsót.

– Felfordul tőle a gyomrom – szóltam gyenge hangon. Aztán témát váltottam. – Hogyhogy te magad nem lóháton jöttél értem?

– Megtehettem volna – válaszolta –, ha a szükség azt kívánja. De Fendalnak hála, még napokkal azelőtt hírt kaptam, hogy a gálya útra kész állapotba került. És számtalan oka volt, amiért a ló alkalmatlan eszköznek bizonyult a menekítéshez, elsőnek rögtön azért, mert túlságosan feltűnő. Sok időmet és erőmet emésztette fel, hogy a lehető legkevesebb érdeklődést váltsam ki; egy gyógyfüvész, aki évente Geddbe látogat tengerparti füveket gyűjteni, és eladja azt, amit a hegyeken túlról hozott magával, olyan gyógyítóknak, mint Grysta.

– Te, Grysta, Onna, Fendal… – mormogtam. – Mennyien váltak már most végzetem részévé, s az még korántsem teljesedett be…!

– Annál is többen – mondta Alfrund. – Majd meglátod. Mindazonáltal, a tény, hogy még nem vertek rabláncra, de – már amennyire elmondhatom – még csak nem is figyeltetnek minket, azt jelenti, a Megnevezhetetlen bármelyikünk akart vagy akaratlan árulása nélkül lelt rád. Ám pestisként gyötri gondolataim, hogy ez hogy eshetett meg. Merthogy a gályát egyenest a faludba küldték. Tehát tudták. Eleinte úgy hittem, az Idéző talált meg téged valahogy, de a tengeri kalandunk után rájöttem, olyan messzire ő sem ér el.

– Ez így van – szóltam közbe. – Mert itt, Geddben is kutat utánam, és elég pocsék munkát végez.

Alfrund rám szegezte a tekintetét.

– El tudod kerülni a varázslatát? – kérdezte. – Még álmodban is?

– Igen – válaszoltam. – Az a részem mindig éber.

– Helyes – sóhajtotta. – De hogy hogyan találtak rád, akkor is rejtély marad. – Nyugtalanul csóválta a fejét. – Érkezett más idegen a faluba előttem? Vagy történt bármi más, ami akkor teljesen szokatlannak tűnt?

Addigra már megnyugodott a gyomrom. A korsót is újra magamhoz vettem, így a kérdése éppen egy kortyot szakított félbe. A szkalgür támadásának emléke olyan élénken jelent meg előttem, hogy a sört is félrenyeltem, s vad köhögés közepette az egészet az asztalra köptem.

– Jessan! – ugrott fel Alfrund kiáltva. Megragadta a vállamat, s lassan újra levegőhöz jutottam. Mikor ezt látta, ezzel engedett el: – Nevemre esküszöm, egy kocsmába sem viszlek magammal!

– Amúgy sem állt szándékodban – nyögtem –, ám ezt nem a sör okozta, hanem te. – Eztán meséltem neki a szkalgürről, hogy azelőtt soha, még csak hasonló sem esett meg, és hogy a vén Grannel miként hitte azt velem kapcsolatos rossz előjelnek. Azután azt mondtam, hogy most már elég volt a sörből, meg a beszédből, és megkérdeztem, feljönne-e velem az ágyba. És, hát persze, feljött.

 

Teltek-múltak a napok. Grysta elhintett szavaiból kitaláltam, valaki érkezését várjuk – s míg ő ott nem lesz, bizony nincs több magyarázat, s ami még rosszabb, tennivaló sem nagyon. Szerencsére, a korábbi beszélgetés után nem sokkal, Alfrund meghozta azt a dolgot, ami teljes egészében száműzte az unalmas napokat.

A dolog egy nagy, bőr hátitáska képében érkezett. Behozta a hálószobámba, s miután csókot és ölelést váltottunk, leültetett az ágyamra, majd előttem kinyitotta. Korábban az ő számára készítette Fendal, nem is akármilyen kézművesmunkával, apró zsebekkel varrta tele, s mindegyikben kis vászontasak volt. Ezek mindegyikén, a zsinórra erősítve, kis darab keménypapír lógott, hogy legyen hová felírni a tasak tartalmát.

Ezután Alfrund megmutatta a ravaszul elrejtett rekeszt a táska legmélyén, amiből egy kisméretű bőrkötéses kötetet húzott elő. Soha azelőtt nem fogtam még könyvet a kezemben. Amikor Grysta engem tanított olvasni, betűt vetni, meg összeadni, palatáblát használtunk. Az igazat megvallva, azt sem tudtam mire való a könyv, csak fogtam bambán, amíg Alfrund megmutatta, hogy nyitjuk ki és hogyan forgatjuk.

Zavaromat azonban hamar a csodálat váltotta fel. Ezt a könyvet ugyanis maga Alfrund írta. Minden lap tetejére felírta egy növény, gyógyfű vagy főzet nevét, aztán hogy hol találta, vagy hogyan kotyvasztotta, és mi az amit végül felfedezett – vagy eltanult, illetve olvasott – a használhatóságáról.

Minden gyógyfüvész maga írta meg a saját könyvét, mivel hasonlót venni nem lehetett, s az a néhány vastag kötet, amik a legtöbb tudást halmozták fel, szigorúan őrzött gyűjtemények részét képezte, ahová csak nagy szerencsével, kitartással és jó ismeretséggel lehetett bejutni.

Miközben ezt magyarázta, a könyv Alfrund minden egyes szavával törékenyebbnek és értékesebbnek tűnt. Ha a tanítványa lennék, pénzt kellene gyűjtenem, s egy könyvkötővel elkészíttetni a saját könyvemet, amit nekem, magamnak kellene megtöltenem, saját kútfőből, a mesteremébe vetett egyetlen – hacsak nem titkolt – pillantás nélkül. Ily módon mindegyik könyv tulajdonosának egyedi tapasztalatait gyűjti össze, megmutatja tudománya iránti befogadóképességét, és hogy – a bejegyzések száma és hossza alapján – mennyire sikerült azt elsajátítania.

Az ilyen könyveket úgy hívják: enkiridion, és ez volt a gyógyfüvészek legértékesebb tulajdona. Olyannyira, hogy a legtöbben mindig ruházatuk egy titkos zsebébe varrva hordozta magával. Alfrund azért itt még nem tartott, de értéke drága volt a számára. Csak mikor értem indult, bízta másra, s akkor is Fendalra.

Természetesen Grysta is birtokolta a saját enkiridionját, csak sokkal vaskosabbat, tekintve, hogy idősebb is Alfrundnál, s tanulmányait is szélesebb körben végzi. Ennél is fontosabb – Alfrund számára mindenképp – hogy az évek során Grysta mások által írt enkiridionokra is szert tett, némelyik nem is oly’ régről való, másokat viszont akár évszázadokkal korábban írtak. Bár a saját könyvét elzárta Alfrund elől, ezekbe megengedte a betekintést, s ez volt az egyik ok, amiért, ha útja a hegyek innenső oldalára vezetett, legtöbb idejét Geddben töltötte.

Pontosan ezen látogatások következtében ismerkedett meg Fendallal is, s lettek egymás szeretői. Az árbockészítő csúnyán kicserepesedett kezére jött gyógyírt kérni Grystától. Grysta éppen odavolt, ezért Alfrund készítette el, s dörzsölte Fendal tenyerébe a kenőcsöt… és, ahogy mondani szokás, egyik dolog követte a másikat.

Mindenesetre nekem, mint az ő twerë-jének, szabad betekintésem nyílt Alfrund enkiridionjába, sőt, mi több, bátorított aprólékos tanulmányozására, s olvasás közben előszedni a tasakokból az éppen szóban forgó növényt – legalábbis azokat, amelyekből akkor tartott. Merthogy sokkal többel találkozott már, mint amennyi a táskájában elfér, még szárítva is. Aztán voltak olyanok is, amelyeket veszélyessége miatt nem tartott magánál, meg olyanok, amik nagyon értékesek voltak – bár ez jelenthette ugyanazt.

Becses ajándék volt ez, amit gondolkodás nélkül el is fogadtam, bár titokban féltem, hogy Grysta tanításai igencsak megkoptak már. Az egyszerű szavakat, a fogadók címerét könnyedén kisilabizáltam, de az messze nem olyan nehéz, mint egy ilyen írás elolvasása és megértése.

Hát így történt, hogy ezután a reggeleken, amikor ráért, Grysta újra a tanítóm lett, a délutánokat pedig, az ágyamon elterülve, Alfrund enkiridionjának lapozgatásával töltöttem. Ó, hogy imádtam azt a könyvet! Száz, meg száz különböző helyen írta: tábortűz fényénél, helyi pletykák zümmögésével töltött fogadók asztalain, Grysta munkaasztalán éppen alattam és más helyeken, amikre én nem is gondolnék, ő pedig már rég elfelejtett.

Mivel a lapok mérete nem volt nagy, a kézírás is apró lett, mégis sűrűn megtöltött minden oldalt, mert egy fű vagy gyökér vagy bogyó legjelentéktelenebb tulajdonsága sem maradhatott ki. Az oldalak persze rendszertelenül követték egymást, amilyen sorrendben a rajtuk szereplő dolgokat felfedezték. Csak úgy lehetett tudni, mi hol van a könyvben, ha megjegyezted annak pontos helyét benne. Ha száz kötetet kell áttanulmányoznom, bizonyosan megerőltető lett volna, de hogy csak ez az egy volt, mindez a tanulás részévé vált.

E miatt, s mert eleinte sok társa közül az éppen tanulmányozott növény tasakját is nehézemre esett megtalálni, meglehetősen lassan haladtam. Ám hamarosan azon kaptam magam, hogy csak úgy szívom magamba a leírtakat, akár száraz rongy a vödör vizet. Nem telt bele néhány hét, s tudásom szintje már Onnáéval vetekedett. Aztán szép lassan túl is szárnyalta az övét, ám megkíméltem attól, hogy ezt észre is vegye.

Itt el kell mondanom, hogy a „tudás” itt egyáltalán nem a megismert gyógyfüvek számával vagy más, hasonlóan unalmas dologgal való hencegést jelenti. Egy jó gyógyfüvész legfőbb ismérve az összefüggések felismerésének képessége, avagy hogy miképpen tudja az egyik fű vagy bogyó valamely tulajdonságát egy másikéval egyesíteni, esetleg kiegészíteni. Hogy ezt elérje, nem csak kiváló szaglásra és ízlelésre van szüksége, de nyitott elmére is, mert így tud olyan sajátosságokra lelni, melyeket mások elvétenek, vagy hamar jelentéktelennek mondanak.

Természetesen sok egyszerű formula létezik, melyek már szerves részei a népi bölcsességnek, s elég emlékezni rájuk és elkészítésük módjára. Mindenek előtt ezeket tanultam meg. Ám e közben feltűnt, hogy az Alfrund zsákjában összegyűjtött dolgok leginkább egy lexikon szószedetére hasonlítottak, vagy, még inkább, egyfajta rejtélyes nyelvezetre.

Amint ezt megértettem, beszélni kívántam ezt a nyelvet, s nehézsége ellenére el is kezdtem azt. Ahelyett, azonban, hogy az elmém a nyelvemet dolgoztatta volna, leginkább a kezemet foglalta le. Járatos lettem hashajtók, szíverősítők, fájdalomcsillapítók, nyugtatók, orvosságok és minden más dolgok elkészítésében, ami a gyógyfüvész mesterségének részét képezte.

A legtöbb, természetesen, a gyógyulást segítő készítményből volt, ám akadt kizárólag a testet és lelket kényeztető is. Másrészről létezett nem egy, mely más-más fajtájú és fokú ártást eszközölt. Megtanultam észrevenni Alfrund által le nem jegyzett összefüggéseket, érzékelni olykor nagyon is különbözőnek tűnő anyagok közötti lehetséges kapcsolatokat. S hamarosan, akár a kisgyerekek, már egész mondatokat raktam össze a szavakból, melyeket nem is oly’ rég még alig tudtam kibetűzni.

A tudomány gyakorlati alkalmazásában Onna jócskán előttem járt. Nagylelkűen megtanított, hogyan kell a hozzávalókat megőrölni – sőt, néha porrá zúzni – a megfelelő keveredés érdekében; hogyan kell a gyógykenőcsöt elkészíteni, s hogy az miben különbözik a balzsamtól; hogy miért szesz az egyik főzet alapja, míg a másiké víz, megint másiké tej vagy éppen valamely gyümölcs leve.

Egy nap, hazatértében, Grysta a földön fekve talált ránk, ahol magatehetetlenül vihogtunk a triszma nevű fűnek, pontosabban annak belélegezve mámort okozó füstjének köszönhetően. Akkor értettem meg, ahogy egymás mellett feküdtünk, miért választja a férfi a nőt, hogy az a különbözőség, ami addig engem csak zavarba hozott, volt a vonzalom fő oka.

Ezen felfedezés azonban nem vált sok hasznomra, miután Grysta alapos szidást szórt Onna fejére, engem pedig azzal parancsolt a szobámba, hogy vacsoráig elő se bújjak, s akkor is csak úgy, ha neki kedvében lesz azt elém tenni.

Azt vártam, elárul majd Alfrundnak, hogy ő beszéljen a fejemmel, ám ez elmaradt. Nagyon is tisztában volt azzal, mennyire lekötött az enkiridionja, ám azt nem sejtette, mennyit haladtam vele önerőmből. Meggyőződése volt, hogy olyan ütemben tanulok, amilyenben egykor ő maga is, s hogy tanulmányaim érdemi megvitatása még jócskán várhat.

Rendszerint megmutatnám, mit sajátítottam már el, nem másért, mint az elismeréséért, de nem tettem. Részben azért, mert egy belső hang tapintatosságra figyelmeztetett, ahogy Onna esetében is eljártam, s részben azért, mert elmélyülésem olyannyira valós és átfogó volt, hogy a hiúság már nem lelt táptalajt. Ellenben tudtam, hamarosan már nem lesz a könyvében semmi, mit magamtól kinyerhetnék belőle. Ekkor fogok majd őelé – s Grysta elé – állni, de nem a megtanultakkal hencegni, hanem a segítségüket kérni további tudás elsajátításához. <<<

Folyt. köv.