A Kronnex: Jessan (5. fejezet)

Az első kötet első részének utolsó fejezete.

Jó olvasást!

 

A Kronnex: Jessan

írta: Trewin Greenaway

fordította: Mike Gabos

 

Első rész: Menekülés

 

Ötödik fejezet

 

Már jó hosszú idő telt el evezéssel, de az éjszaka hosszabbnak bizonyult. A hold túljutott csúcspontján, a csillagok fényesen ragyogtak. Úgy terveztem, akkor ébresztem fel Alfrundot, amikor elég közel érünk a kiszögelléshez, s már hallom, ahogy a hullámok megtörnek a sziklákon, mert nem tudtam, milyen széles a hegy, s milyen messze fekszik azután Gedd. Az egyetlen, amitől tartottam, hogy a nap felkel, még mielőtt biztonságban partot érünk.

Ahogy előre felé bámultam, egy aprócska fénypontra lettem figyelmes. Nem remegett, mint a jelzőtüzek lángja, amiket a fokon futó utat őrző katonák raktak, hanem egyenletes hevességgel sugárzott. Emiatt először azt hittem, csak egy, éppen a horizont felett lebegő csillagot látok, ám az szemmel láthatóan egyre nagyobb, s nagyobb lett. Egész biztosan egy felénk tartó hajó fedélzetéről világított, s az meglehetős sebességgel közeledett, mert most már az evező minden lendítésével nőtt méretben és fényerőben egyaránt.

– Alfrund – szóltam halkan. Még nem akartam felébreszteni, ha netalán mélyen aludna. De megrázta magát, és ülő helyzetbe húzódzkodott a csónak orrában. Egy hatalmas ásítás után körbenézett, hogy lássa, mennyit haladtunk.

– Hamarosan megérkezünk – mondtam. – De én a miatt a ragyogó fényesség miatt keltettelek föl, ott, a fokon túl. És azt is láthatod, milyen gyorsan közeledik, holott tökéletes a szélcsend.

Alfrund nagy óvatossággal váltott testhelyzetet, hogy előre nézhessen, s elámult. Amit aprócska pontnak láttam meg először a fekete égen, mostanra egy kisebb, kerek kavics méretére nőtt, amit halovány fényudvar vett körbe.

Egy rövid csend után Alfrund ezt mondta:

– Jessan, hunyd be a szemed pár pillanatra, és ürítsd ki elmédet! Írd körül, hogy mit érzékelsz!

Evezés közben ugyancsak nehéz csukva tartani a szemed, még nehezebb elűzni bármily gondolatot, ha tudod, minden lendítés csak eltéríthet a menetiránytól. Ha vakon evezel, akaratlanul is körbe-körbe haladsz. De megtettem, amit kért. Elsőre semmit nem éreztem. Ahogy azonban eltelt néhány másodperc, valamiféle remegésre kezdtem felfigyelni, és mikor jobban összpontosítottam rá, elborzadtam. Úgy éreztem, mintha tudatomat férgek szövevényes hálójának préselték volna.

– Te is érezted? – kérdtem. – Visszataszító!

– Nem, még nem – felelte Alfrund. – Rád hamarabb hat, mint énrám. De tudom, mi az.

Félelem érződött hangján, mégis megőrizte annak lágyságát. Remegés fogott el.

– A fény okozza? – kérdeztem.

– Nem – válaszolt komor hanggal. – Azt úgy hívják, vadláng; ártalmas dolgok keveréke, mely a nap erejével ég. Amit látsz, az egy hadi-gálya, s teljes sebességgel felénk tart. A vadlángot egy nagy és nehéz fémhordóban tartják egyik árbocának tetején. Meggyújtás után órákon keresztül ég, olyan hőt árasztva, hogy végül a hordó, maga is vörösen izzik. Éppen ezért az árbocra minden esetben csuklópántot szerelnek, így, mielőtt a hő hatására elszabadulna, könnyedén a vízbe tudják mártani. Veszélyes ilyen dolgot tartani egy hajó fedélzetén, ám egy éjszaka vívott tengeri csatában mindent eldöntő előnyhöz juttathat.

– De amit a te tudatod érzékelt – folytatta –, valami egészen más volt. Ez azt jelenti, a nyomunkba küldtek egy Idézőt; egy embert, akinek elméjét mágiával rontotta meg a Megnevezhetetlen, s Ő így nagy távolságból is képes rajta keresztül kivetni folyton tapogató pszichés hálóját, mintegy ilyen módon halászva a kutatott ember tudatára.

– Néha az Idéző arra használja ezt az erőt, hogy embereket akaratuk ellenére hívjon magához – innen ered neve is; máskor pedig arra, hogy a gazdája által keresett tudatot találja meg, és telepedjen rá arra. Tudja, hogy a vízen vagy, s közel, ezért most utánad kutat, téged akar kifogni.

Elszorult szívvel roskadtam az evező emelvényére, arcomat karomba temettem.

– Jessan – szólt rám Alfrund élesen –, erre semmi szükség! Ez egyáltalán nem olyan, mint ami a hadi-kutyákkal történt. Őszintén hiszem, hogy legyőzheted az Idézőt. Olyan erők birtokában vagy, melyekről még csak fogalmad sincs. A bensődből fakadnak, s most használnod kell őket. Ő arra sem számít, hogy egyáltalán tudsz a létezésükről, így nincs felkészülve arra sem, hogy használd őket.

Felemeltem a fejem. Hallgattam a szavakat, de csak félig; szemeim a lángra szegeződtek. Mérete addigra egy jérce tojásáéval vetekedett. Most már a mindkét oldalon két sorban futó, a gályát sebesen hajtó evezősort is ki tudtam venni. De még a tűzőn fénylő vadlángnak otthont adó, izzó hordó sötétebb, vörös színét is.

Alfrund is arra fordult, hogy megnézze.

– Látod a ragyogó koronát a láng körül? – kérdezte végül. – Halvány ugyan, de egész jól kivehető.

– Igen – feleltem. – Már korábban is észrevettem. Ez is része mágiájának?

– A vadlángnak semmi köze a mágiához – jelentette ki Alfrund –, ám annál több az alkímiához; a természet rendjében való szimpla kontárkodás. És az a fényaura semmi esetre sem képezi ennek részét. Neked már tudnod kellene, mi az, halászfiú.

– Köd! – értettem meg hirtelen. – Közeleg a hajnal, s az hozza magával a tengerről. – Erről meg is bizonyosodtam, mikor a nyílt tenger felé fordulva az égen egyetlen csillagot sem láttam. Felcsillant bennem a remény szikrája.

Alfrund a szemembe nézett.

– Egy darabig az orruknál fogva kell őket vezetnünk – mondta –, s ez a feladat ismét rád vár. Átkozom magam, hogy bolond módon hosszú órákat aludtam, ahelyett, hogy megtanultam volna az evezés csínját. De most akkor is, újfent te viseled a munka nehezét.

– Az egyszeri emberek könnyű prédái ezeknek a szellemi csápoknak, de te a legkevésbé sem vagy egyszeri. Ha a vadláng nem segítené ellenségünk, segítségeddel könnyedén elkerülhetnénk, s, főleg, távol tarthatnánk őket. Közelebb érve ráadásul erősebbé és veszedelmesebbé is válnak.

– Azonban a vadláng megnehezíti dolgunk. Az Idéző is ugyanúgy hasznát látja, mint a többiek, akik közül az éles szemű megfigyelők bizonyosan mindenhonnan – az árbockosárból, a hajóorrból, a fedélzet széléről – minket kémlelnek. Ha partközelben evezve próbáljuk elkerülni szemüket, a sziklákon végezhetjük. Ha a nyílt tengert választjuk, magunk is utunkat veszthetjük a ködben, és amint a nap eloszlatja azt, rögvest a nyakunkon lesznek, hogy elfogjanak.

– Legjobb esélyünket egy macska-egér játékban látom. Ha sikerül elég messzire csalogatnunk őket a parttól, eltévedhetnek ők is. Ehhez viszont be kell csapnod az Idézőt. Elmondhatom, mit tegyél, de a hogyanra ötletem sincs; az általad birtokolt hatalmak legelemibbike is meghaladja felfogásom.

– A lényege az lenne, hogy saját tudatodba fordulva próbáld megtalálni ezeket a csápokat, s menj olyan mélyre, hogy már-már kézzelfoghatóak legyenek számodra. Aztán keresd meg azt, amelyik a legtávolabbra nyúlik a nyílt tenger irányába, és, a pillanatnak csak tört részéig, engedd, hogy megérezzen. Majd térj vissza ebből a belső űrből, de azonnal! Megértettél bármit is, amit most hallottál?

– Azt hiszem – mondtam. Át kellett lépnem a lelkemben nyílott ajtón, bármi is várt rám mögötte.

– Képesnek érzed magad a véghezviteléhez?

Ezt a kérdést alig hallottam. Már az ajtó felé tapogatóztam. Közben a tudás apró szilánkjai árasztottak el, melyek összeálltak valamivé, amit érezhettem, így talán használhattam is. A hadi-kutyákkal történt találkozásom alkalmával csak megfigyeltem ezt az erőt. Ez alkalommal azonban saját kezemben volt az irányítása, s ennek gondolata feltüzelt. Végül rájöttem, hogy Alfrund még számított egy válaszra.

– Igen – szóltam –, képesnek.

– Akkor viszont – sóhajtott Alfrund megkönnyebbülve –, legjobb, ha hozzá is fogsz. Forduljunk a nyílt víz felé, lendíts néhány jó nagyot az evezőn, temetkezz magadba – és tégy próbát!

 

 

Csónakunkat a tenger felé fordítottam, aztán leültem az emelvényre, és megszabadultam minden gondolattól. Ezúttal erre is alig volt szükség: amint elmém megnyílt, azonnal megéreztem magam körül a prédájuk után vakon tapogató, rostszerű kötegeket.

De minél jobban koncentráltam, annál határozottabb alakot öltöttek, szinte már láttam is őket: tömegekben vonagló, áttetsző csápok. Ennél is erősebben összpontosítva elmém egy részével kiléphettem közéjük testemből. Ilyen módon könnyedén megkereshettem azt, amelyik a legtávolabbra nyúlt a tengeren, és tudatommal megérintettem, ahogy Alfrund utasította.

Nem számítottam rá, hogy valamit is érezni fogok, ezért megrándultam a puha, petyhüdt bőrre hasonlító felszín érintésétől, s rögtön utána az alatta pulzáló mozgástól, mintha belseje férgektől hemzsegne. Felfordult a gyomrom a gondolattól, ahogy ezek a valamik a fejemben matatnak, és ösztönösen hátraugrottam, mikor a csáp, amit megérintettem, vadul csapkodni kezdett, majd követték a hozzá legközelebb esők is. Sietve eltávolodtam tőlük, és visszatértem rendes tudatomba.

– Nézd! – suttogta Alfrund, mikor látta szemem kinyílni. A gálya irányt váltott, és távolodott a part irányából. Elég közel volt azonban, hogy a vadláng erős fényének vízről visszaverődésében lássam a rikító harci díszítéseket, amik beborították a hajó oldalát, és a hegyes orra festett boszorkányszemet. És éreztem, semmint láttam, az Idézőt, magát, a hajó megemelt farán állni, a fejét mereven tartva erőlködött, hogy rám találjon, s karját felemelve, ujjával előre felé mutatott.

– Szép munka, kis tanítványom, szép munka! Most néhány percig evezz utánuk, aztán megismételjük!

Amíg eveztem, Alfrund teste köré tekerte köpönyegét, és a csuklyát is a fejébe húzta. Majd odalökte nekem a sajátomat, és intett, hogy tegyek én is hasonlóképp. A ruha sötétbarnás-szürkés színe még nehezebbé teszi, hogy észrevegyenek a sűrűsödő ködben.

És a köd ugyancsak sűrűsödött. Kicsapódott pára indái lebegtek a víz felett, s a csillagok is egyesével tűntek el az égről. Olyannyira, hogy már én is attól féltem, ha soká evezünk még kifelé, soha nem találunk vissza. A szárazföldi ember nem igazán fogta fel, milyen veszélyeket rejt az óceán, de én tudtam, s el is mondtam Alfrundnak.

– Jól van – felelte. – Akkor még egyszer megpróbálkozunk a trükkel, aztán a partnak vesszük az irányt.

Újból kiemeltem az evezőt, leültem az emelvényre, összeszedtem bátorságom, és a tudatalattimba léptem. Felkészültem arra, hogy az Idéző már vár rám, s jól tettem. A csápok számban és méretben is ugyancsak gyarapodtak. Émelyítő tartalmuk lüktetett, s rájöttem, ha rálelnek prédájuk elméjére, nem egyszerűen birtokba veszik azt, hanem szétbomlanak belsejében, szellemi férgek nyüzsgő tömegével árasztják el, amik kiszívják az életet minden gondolatból.

A csápok olyan sűrűn követték egymást, hogy eleinte minden erőmet elkerülésük kötötte le. Aztán a mélységből a megértés egy újabb szikrája villant fel: ebben a belső térben a dolgok méretét semmi nem korlátozza, s ha akarom, apróra zsugorodhatok, vagy akár óriásira is nőhetek. Egyre kisebb, s kisebb lettem hát, míg végül aprócska halhoz lettem hasonló, ami szabadon járhat-kelhet a halászháló szálai között, soha nem félve a fennakadástól.

Ekkor rájöttem arra is, hogy a tudatalatti ezen végtelenében leginkább úszva lehet haladni, mintha, a kis hal módjára, magam is víz alatt lennék. Az irányérzetem azért megmaradt, s a nyílt vizet megcélozva siklottam a tapogatókarok közt. Egyre messzebb úsztam, jókora távot megtéve, míg végül a csápok már annyira vékonyak voltak, mint amikor először találkoztam velük. Kívül estem azon a körön, ahol az Idéző a legnagyobb erővel kutatott utánam.

Ekkor megragadtam két köteget, és laza csomóba hurkoltam őket. Azonnal rájöttem, mennyire bolond, s meggondolatlan voltam. Az Idéző most már tudta, nem ő játszik velem, hanem én ővele. Egy szempillantás alatt összes figyelmét, összes energiáját erre az egy pontra fordította. Minden irányból csápok közelítettek, egy vastagabbnál is vastagabb kötéllé fonódva össze, aminek szálai között vékonyabb foszlányok lengedeztek.

Még így is sikerült ennél is kisebbre zsugorítanom magam, s áttáncoltam az egyre szorosabbra húzódó, s végül valóban vastag kötélszerűséggé összeálló szálak között. Ez aztán óriási kígyóként dobálta magát, s miután nem lelte áldozatát, szétbomlott, ezúttal olyan apró szálakkal töltve meg a teret, hogy a legapróbb rést sem találtam rajta, hogy átjussak.

Egyedül az a lehetőség maradt, hogy a másik irányba úszom el előle, s ahogy ezt tettem, éreztem, a kimerültség kerülget. Nem számítottam rá, hogy a szellemi világ legalább annyira igénybe veszi majd a testemet, mint a valódi. Az erőm váratlan sebességgel fogyott. Már nem volt energiám ide-oda cikázni, ahhoz is alig, hogy megtartsam magam a sebesen táguló háló előtt, s hamarosan annyi sem.

Mikor elkapott, a finom szövésű anyagát szinte meg sem éreztem. Viszont az engem annál inkább. Szálai megvastagodtak, és ezzel egy ütemben egyre nehezebben is tudtam ezeket ellökni magamtól. Rettentő fáradtság fogott el, s azzal sem törődtem már, hogy végül besétáltam az Idéző csapdájába. Még vergődtem, de ez nem volt több a foglyul ejtett vadállat erőtlen kapálózásánál, amivel csak az elkerülhetetlent késleltettem még egy másodperccel.

 

 

Aztán hirtelen, mint kiszáradt viharfellegek, az Idéző ereje semmivé foszlott. Hálója megrángott, és magába roskadt, olyan sebesen, hogy engem is saját tudatába rántott, pontosan úgy, ahogy ő tervezett az enyémbe lépni. Ám sajnos nem ismertem olyan cselt, amit ellene használhattam, és ha ismertem is volna, híján voltam erőnek, hogy véghezvigyem.

Ehelyett sajátomként használtam a szemét, és keresztülnéztem rajta. Így láthattam, ahogy a vadlángot tartó nehéz vashordó éppen borulással fenyegetett. A legénység minden erejét az elfogásom kötötte le, és nem vették észre, hogy a láng gerjesztette hő már addig perzselte az árbocot, hogy az nem volt képes tovább tartani súlyát.

A matrózok fejvesztve próbálták kioldani a csapszeget, de már elkéstek. Leesett hát, és a fedélzetre csapódva csomókban köpte szerte szét az égő folyadékot. Ám ezzel nem állt meg. Csupán másodpecek kellettek ahhoz, hogy átégesse a fedélzet deszkáit, és az evező rabok közé zuhant. A fájdalom és a rémület sikolyai az égő hús csípős szagával keveredtek.

A vadláng hordója ezen a fedélzeten sem időzött sokat, és a hajó aljában kötött ki, ahol az összegyűlt fenékvíz hirtelen forró, fojtogató gőzzé vált. Ám még ez a víz sem volt elég a tűz megfékezésére. Léket égetett a hajó burkolatán, aztán a tengerbe süllyedt, egyre csak mélyebbre, nem maradt más, mint egy ragyogó fénygömb, ami nem akart kialudni. A léken pedig sugárban ömlött be a víz, és a gálya vele süllyedt.

A levegőt az üléseikhez láncolt evezősök kiáltásai töltötték meg, aztán ellepte őket a víz. A főfedélzeten tolongtak a még életben maradtak, s egymást ölték egy helyért a kapitányi csónakban. Ekkor az Idéző megérezhette jelenlétemet, mert olyan kataklizmaszerű erővel lökött ki magából, ami árhullámot indított a tudatalatti mély tengerén. A gálya elsüllyedt.

Egyedül találtam magam a végtelem némaságban; elvesztem, és semmi esélyem nem volt megtalálni a visszautat. Azt sem tudtam, mit kell keresnem. Valamiféle rést, amin át láthatom a csillagok fényét? Ha igen, a csillagokat már elfedte a köd.

Korábban hogyan keveredtem ki innen? Akkor rövid ideig léptem be ide, mintha csak bemártottam volna fejemet a vízbe, és már ki is emeltem onnan. De amikor a hosszú és egymásba fonódó csápok mentén messzire úsztam, elvesztettem a kapcsolatom a külvilággal.

Mit számított még így is? Olyan fáradt voltam, olyannyira álmos, és ez tökéletes hely volt a pihenésre. Végtelen térben lebegtem, nem tudva milyen irányba mozgok – fel, le, oldalvást –, ha mozogtam egyáltalán. Átcsaptak felettem az álom hullámai, és én elmerültem bennük. Az álom édes volt, és nagy szükségem volt rá. Tudatom, mint a fuldokló utolsó lélegzete, buborékként lebegett tova. És nekem fogalmam sem volt, melyik irányba. <<<

 

 

Következik a második rész, amelynek címe: Gedd

Még jövök.