Az érzés jó

Eredeti cím: The feeling is good (©2007 by Brendan John Lindsay)

Megjelent a ’My boyfriend’s back’ (©2007) című kiadványban, ami a www.gay-ebooks.com.au, meleg témájú írásokat e-book formájában közzétevő, ausztrál weboldalról ingyenesen letölthető.

Ez egy szomorú hangulatú történet egy középiskolás fiúról, egy középiskolás fiú tolmácsolásában. Emellett az egyik első fordítási kísérletem.

Az érzés jó

írta: Brendan John Lindsay

fordította: Mike Gabos

Mindig vannak mások. Úgy hívom őket: ők, azok, normik. Ők bántanak. Ők tönkre tesznek. Ők széttépnek. Azért teszik, mert számukra én vagyok a más.

Az iskolában kezdődött, persze.

A betonjárdán mentem – egyedül – a következő órára. A gyümölcs eltalál és szétrobban. Hideg, kemény. Szótlan támadás almával a fejre.

A földön fekszem és megjelenik egy osztálytársam. Renee.

– Jól vagy, Thomas?

Nincsenek szavak. Felkelek és továbbmegyek.

Renee velem tart, nem szól hozzám. Odafut a barátaihoz.

 

Becsengetnek. Biológia-óra.

Mrs Paroz hadar, én pedig ezt írom a füzetembe újra és újra egymás után: „MV MV MV”. Egy titok, egy titkos nyelven, amit csak én ismerek.

Az új fiú előre ül Shaun Muller mellé. Nem tudom, miért ültették oda. Shaun azért van ott, mert Mrs Paroz szerint „bomlaszt”. Az egyetlen ok, ami miatt az új fiú előre ül Shaun Muller mellé, az, hogy oda akar ülni Shaun mellé. Csakis ez lehet az oka. Együtt nevetgélnek, kuncogva, ahogy csak a hetero srácok tudnak. Utálom őket.

Percek múlnak el. Mrs Paroz az enzimekről magyaráz. Shaun Muller nevetésben tör ki. Az új srác vele együtt. Mrs Paroz megfordul.

– Nyilvánvaló, hogy ti ketten nem tudtok viselkedni, amíg egymás mellett ültök. James – mondta Mrs Paroz, ez volt az új srác neve –, menj, ülj hátra, Thomas mellé!

Ismét percek telnek el, miközben James mellettem ül. Vakargatja a lábát. Körbenézek. A combja belső felét vakargatja, egészen a tövéig. Nem látja, hogy nézem. Fejem lehajtva, mintha csak a jegyzeteimet olvasnám. Előre húzom a széket, hogy az erekcióm a pad biztonságos takarásában legyen. Láthatatlanul.

– Helló – mondja.

Egy pillanatra felnézek:

– Helló.

– Új vagyok.

– Tudom.

Rólam kérdez. A tanárokról. Láthatóan érdeklődve hallgat.

Percekkel később:

– Meleg vagy? – kérdezi.

– Nem!

– A hangod olyan.

A szívem vadul ver. Tényleg olyan a hangom. Áll a farkam a pad alatt és ezt neked köszönhetem! Baszd meg! Utálsz engem! Te egy ők vagy!

– Meleg vagy, ugye?

– Nem.

Nem hiszi el. Valaki a segítségemre siet: egy lány, Renee.

– Hagyd békén! Nem meleg! Nem is ismered!

– Fejezzétek be ti hárman ott hátul! – szól ránk Mrs Paroz és a társalgás egyelőre megszakad.

Az órának vége. Követ engem.

– Na?

– Na, mi? – kérdek vissza.

– Az vagy?

– Miért érdekel ennyire? Te az vagy?

Nevet.

– Hát persze, hogy nem.

Elsietek. Legalább az angolóránk nem közös. Békében hagytak megtárgyalni a határozószavak helyét a versben.

 

Másnap nem kérdez. Besétálok a suli kapuján.

– Hé, nézzétek, itt a homokos srác! – kiáltja James. Shaun Mullerrel és bandájával lóg. Nem nézek oda. Elsétálok.

Ebéd közben megdobnak egy szendviccsel. (Mivel egy szendvicsnek nagyobb a légellenállása, mint egy almának, a tettes is közelebb van.) Látom őt. Shaun Muller. James pedig mellette.

– Köcsög!

Renee is ott van, mint mindig. Mellé ülök, mert nincs más, aki mellé ülhetnék. Ő bárkihez leülhetne. Őt szeretik. Sajnálatból ül mellém. De ha halk is vagyok, sőt, néma, legalább nem vagyok egyedül.

Tágra nyitom a szememet. Nem sírok. Tágra nyitom a szememet.

 

A tornateremben vagyunk, a félév első testnevelés-óráján. Fiúk és lányok külön. Én egyedül leszek, azokkal.

Kimegyünk a pályára. Focizunk. Régebben játszottam. Hat évig, négytől tíz éves koromig. Játszom, mert mást nem tudok tenni. Izgatottan futok. A játék élménye visszaköszön. Csak egy fiú vagyok. Nem egy meleg srác.

Senki nem passzol nekem.

Hallom, hogy rólam sutyorognak. Nem érdekel. Túlságosan fáradt vagyok a sok rohangálástól, fel, s le, labda nélkül. Biológiaóra a következő.

Minden ugyanaz. Mellém ül. Szavakat suttog a fogai között.

– Buzeráns!

Renee nem hallja.

Az óra végén megvárom, amíg mindenki kimegy, majd odamegyek Mrs Parozhoz.

– Igen, Thomas.

– Átülhetek máshová?

– Miért?

– Én csak… nem értem, miért kéne nekem mellette ülnöm. Ő… Ő… - könny szökik a szemembe.

Mrs Paroz csak bámul rám.

– Nem fogok bejönni órára, ha mellé kell ülnöm. Inkább ülök az igazgató irodájában. – Nem tudom, mi mást mondhatnék. – Ez egy seggfej.

– Rendben – mondja, – ha gorombáskodik veled, mondd el nekem!

– Nem, csak…

Csengetnek. Mondom Mrs Paroznak, hogy órám van. Kimegyek. Másnap Renee mellett ülök, egy Jamestől távoli padban.

 

– Szerintem gyere – mondja Renee.

– Minek? Hogy egyedül táncoljak?

– Jó lesz! Táncolhatsz velem, meg a barátaimmal.

– Pontosan! A te barátaid, nem az enyémek.

– Ne butáskodj! Amúgy is már megvettem neked a jegyet.

– Nagyszerűűűűűű!

– Kérd meg anyádat, vegyen neked pár új cuccot az alkalomra!

Úgy döntök, elmegyek. Renee boldog. Amúgy is, kíváncsi vagyok, milyen lehet egy ilyen sulis buli.

 

– Én inkább ezt szeretném – mondom anyámnak, rámutatva a szűk fehér-fényes felsőre, ami éppen rajtam volt.

– Próbáld csak fel ezt – kér engem, kezében egy bő, piros, szörfös pólóval.

– Innen látom, hogy nagy.

– A bátyád hordaná.

– Én nem vagyok Troy, anya. Teljesen mások vagyunk, meg minden. Egyébként is, ez az új divat, mindenki ezt hordja.

Ez hazugság. Méghozzá nem is egy aprócska hazugság. Az ing csak a nyilvánvaló másságomat erősítené, és anya tudja ezt. Az eladó a segítségemre siet.

– Ez igaz – mondja. – Meglehetősen sokat adtam el ezekből.

Anya erre ezt mondja:

– Tényleg olyat akarsz hordani, amit mindenki hord?

– Persze, anya! Nem akarok kilógni.

Anya hajlik. Jöhet a számla.

 

Ma elcsípem a buszt, hogy hátulról tudjak bemenni a sportpályán keresztül, el a zeneterem mellett, hogy ott találkozzak Renee-vel. James nélkül. Shaun Muller nélkül. Csakis én és a remek hangulatom.

– Szexi – mondom Renee-nek.

– Megmondtam! Nézd, csak este fogod felvenni, de már izgatott vagy.

– Rendben, igazad volt. Csak anyám most engedett először olyan ruhát vennem, ami nem hasonlít a bátyáméira. Még passzolnak is rám, a változatosság kedvéért.

Mosolygok, amikor csengetnek. Renee is mosolyog.

 

Persze Shaun és James megint mondanak ezt-azt ebédnél. Nem érdekel. Ma nem.

 

Anya kitesz, elsétálok a nagyteremig, és kint várok. Renee meglát és integet. Odamegyek hozzá és baráti társaságához. Nem mutat be, mind ismerjük egymást, ez a gimi. Nem zavarja őket, hogy ott vagyok.

Kinyílik az ajtó, és mi bemegyünk.

 

SEMMI ALKOHOL

SEMMI DROG

SEMMI ERŐSZAK

Ezek a szabályok.

Éppen Spice Girls megy, és mi „nagyon, nagyon akarunk risza-riszálni”. Táncolok velük a fényes-fehér ingemben és minden jó néhány számig. Aztán megállunk csevegni és vizet inni.

Mindenki Dave Robertset tartja vadítónak. Én is. Nem említem. Inkább azt mondom, pisilnem kell.

Amikor jövök ki a mosdóból, ott áll James.

– Csinos ing, buzikám!

Lehervad a mosolyom, és elsétálok.

– Hová mész, Tom? Nem akarsz bejönni ide és leszopni?

Sétálok. Sétálok. Sétálok.

Nem! Megmondom neki.

– Szerintem te vagy a buzi, ha ennyire érdekellek.

– Hogy mi?

– Hallottad!

Elsétálok.

Újra a lányok üres fecsegését hallgatom, és megint táncolunk.

Senki nem tud rávenni, hogy a „Szerelemkuckó”-ra táncoljak, így leülök. Renee odajön.

– Lelépek – mondom.

– Máris?

– Ja.

– Nem, nem fogsz.

– De, fogok. Már üzentem anyámnak, hogy jöjjön értem.

Szomorúan néz rám.

– Ha ezt akarod… - mondja.

– Igen, ezt. Egyszerűen elfáradtam.

– Hát, kikísérlek.

– Nem, itt maradsz táncolni. Egyébként sem engednek már vissza, ha egyszer kimész.

Átölel. Kimegyek. Na, most hogy üssem el az időt addig, amíg kábé egy óra múlva valóban írok anyámnak, hogy jöjjön értem? Nem tudhatja meg, hogy csak fél órát maradtam. Tudni fogja, hogy belém kötöttek az ingem miatt.

A betonkerítésen ülök a suli előtt. Ülök, és nem gondolok semmire. Üres az utca, nincs min gondolkozni.

 

Letepernek. A földön fekszem. Megütnek. Shaun Muller. James. Hát senki nem látja az elhaladó autókból? Feszítek. Az arcom. Védve. Állok. A földön. Iszkolok. Ők jönnek. Eltalálnak. A földön fekszem. Megsérültem.

 

 

Hé! Valaki kiabál és ők elfutnak.

Odajön hozzám.

Jól vagy?

Jól vagyok. Jól vagyok. Ellököm.

Odébb állok. Elmegyek. Nem vagyok ott. A sarkon túl várok anyámra.

Gyere értem, mondom, most gyere értem.

Ő jön. Én megyek. Hazaindulunk.

 

Nem lát engem a sötétben. Azt hiszem, az arcom rendben van. A sérülések lejjebb vannak.

Megemlíti az ingemet: rongyos.

Tánc.

Nem lehetett csak a Tánc.

Mondom, hogy tánc.

Rendben, mondja ő.

 

A szobámban belenézek a tükörbe. Ing nélkül. Szúrások. Fekete. Lila. Apró. Holnap nagyobbak lesznek. Megérintek egyet, fáj. Lezuhanyozok. Vörös víz folyik. Hajból. A bőrön. A barna, sárga, lila bőrön. Le a lefolyón.

 

Suli. A suli rendben lesz. Elkerülök. Elbújok. Renee és a barátai mellé fogok ülni. Csoportban.

Hátulról megyek be az épületbe, még ha anyám előtte is rak ki. Minden okés. Megkerülöm a zenetermet és már Renee-vel vagyok. Mosolyog rám. Mosolygok rá.

Tesi az első. Megint foci. Fáj a fejem. A gyengélkedőn fekszem. A combom hasogat.

A biológiaóra alatt is fáj a fejem.

Az angol viszont jó. Mindig az. Igen, beszéljünk újra költészetről!

Keats? Keats gyenge, mondom én.

Miért?

Kit érdekelnek a nárciszok?

 

Otthon levetem a rétegeket. A bőr sötét. S a bőrön minták futnak.

Anya az ajtóban. Renee hív. Újra és újra. Nem, még mindig nem érek rá. Nem jön be. Nem akar még egy szóváltást.

Megérintem magam. A bőr elvörösödik. Elengedem. Fekete.

Az érzés fájdalom, ezt tudom. De úgy érzem, jó fájdalom. Szeretni fogom ezt a fájdalmat. Szeretni.

Kezemmel végigsimítom a bőröm. Lezuhanyoztam. Feszes. Sima. Puha. Törődött hús. Érzékeny.

Megérintem magam, lassan. Lent.

Lent. Megérintem magam.

Jamesre gondolok.

Nem hagyom abba.

A fájdalom nem múlik.

A jó érzés nem múlik. 

Még jövök.