A Kronnex: Jessan (7. fejezet)

Ahogy a cím sugalja, elkészült a hetedik fejezet fordítása is.

Az olvasáshoz jó szorakozást!

 

A Kronnex: Jessan

írta: Trewin Greenaway

fordította: Mike Gabos

 

Második rész: Gedd

 

Hetedik fejezet

 

Néhány órával később felébredtem, csak hogy egyedül találjam magam. Alfrund nélkül üresnek éreztem a hálószobát, s hívni akartam. Ehelyett aztán inkább felhúztam magam az egyik könyökömre, és a tálért nyúltam, benne a húslevessel. Még félig volt. Félretoltam a kanalat, majd fenékig kiittam. Ez azonban most a fél fogamra sem volt elegendő.

Lassan lelógattam lábam az ágy szélén. Nem tudtam, hogy fel tudok-e állni egyáltalán, de az ágy melletti kis asztalra támaszkodva felsegítettem magam. Lábaim remegtek ugyan, de megálltam rajtuk, s még inget is húzhattam. A tállal a kezemben kiléptem a szűk folyosóra, majd lementem a lépcsőn annak végében, a fokokat egyesével szedve.

A lépcső alján két ajtó közül választhattam. Az egyik Grysta laboratóriumába vezetett. Ide négy apró ablakon át sütött be a nap, fénye elárasztott egy nagy asztalt, megrakva a Grysta foglalkozásához szükséges eszközökkel: egy nagy kőmozsárral, számomra ismeretlen dolgokra használatos vasszerszámokkal, főzetek üvegeivel és üvegtégelyekkel, teletömve szárított gyógyfüvekkel, gyökerekkel és gombákkal. Ez az egész kellemesen csípős és virágos illattal töltötte meg a levegőt, s most rá is ismertem, mert Grysta ugyanezt az aromát hozta be magával minden alkalommal a betegszobámba is.

Az asztal távolabbi végénél, egy faállványon vastag, bőrbe kötött könyv hevert; egy falra erősített polcon pedig más, kisebb könyvek feküdtek halomban. Száradó növények nagy csomói csüngtek a gerendákról, s velük együtt több állat csontváza is, köztük egy rókáé, egy nyúlé és egy fókáé. Végezetül volt még egy kicsi, a szemközti falba épített, derékmagasságig érő tűzhely. Ebben több, vasból készült edény állt, különböző formájúak, de mindegyiknek rövid lábai voltak, hogy használója közvetlenül az égő szén fölé helyezhesse őket.

Mivel senki nem volt ebben a helyiségben, a másik ajtón át beléptem a konyhába. Ez is üres volt, de a nagy kandallóban lágy tűz ropogott. Egy sámlit húztam a tűzhely mellé, leültem, és, minthogy a séta elvette a kedvem a merőkanál felkutatásától, csak néztem szánalmas vágyakozással a tűz fölött lógó fazék tartalmára.

Eközben a konyha másik végén kivágódott egy ajtó, s rajta egy üde tekintetű, csinos arcú, láthatóan ugyancsak határozott leányzó jött be, kezében egy kosárra való frissen mosott ruhával.

– Ó! – szólt meglepetten.

– Te bizonyára Onna vagy – mondtam. Grysta szemét és kemény állát viselte, így máris tudtam, több ő egyszerű segédnél. – Most, hogy látlak, még azt is mondanám, hogy szerintem Grysta unokája vagy.

– Igen, az vagyok – felelt nevetve. – Remélem ezt dicséretnek szántad.

– Ó, hát persze – vágtam rá. – Végül is én… – azt akartam mondani, hogy „én is”, de észbe kaptam, még ha késve is, hogy pontosan azt teszem, amitől Grysta tiltott.

– Te Jessan vagy, Alfrund segédje, akit egy szörnyű kígyó mart meg – fejezte be segítőkészen a mondatomat helyettem. – Alfrund elmondta, hogy utána agyonverte egy bottal, ami bátor tett volt a részéről. De utána meg otthagyta a tetemet, s ez viszont butaság, mert az sokat ért volna nekünk. De hát, végül is, ő csak egy növénygyűjtő, vajmi keveset ért a gyógyítás tudományához.

– Akárcsak én – kissé ingerülten reagáltam, még úgy is, hogy a történet csak mese. – Úgy látom, te is hasonlóképp vélekedsz róla, mint Grysta.

– Alfrundról? – lepődött meg. – Nem, én nagyon kedvelem, bármily keveset is látom. Visszatérte óta az ideje nagy részét vagy veled töltötte, vagy Fendallal, a szeretőjével.

Megrökönyödésemben teljesen szó nélkül maradtam. Onna, bár látta reakciómat, félreértette.

– Hát – mondta –, te vagy a segédje, tudnod kell, hogy a férfiakat inkább kedveli, mint a nőket. – Közelebb hajolt hozzám. – Mint ahogy, már ha elnézed tolakodásomat, szerintem te magad is.

– Onna, téged valóban jobb elkerülni, ha titkot akar tartani az ember – feleltem megtört hangon. – Igen, igaz, amit elmondtál. De Alfrund még soha nem beszélt nekem erről a… erről a Fendalról.

– Bizonyára mert még nem kérdeztél felőle – folytatta, tudomást sem véve remegő hangomról –, ugyanis elég a legapróbb biztatás, s be nem áll a szája. – A ruháskosár tartalmát az asztalra borította, miközben tovább kérdezett: – Hát akkor miről beszélgettek ti ketten, amíg a vadont járjátok?

– A legtöbbször lefoglal minket egymás figyelmeztetése kígyókra – adtam a választ, mire ő ismét felnevetett.

– Nohát, olybá tűnik, hogy őt ez kevésbé foglalja le. – A nyilvánvaló okot, amiért Alfrund nem beszélt nekem Fendalról, Onna láthatóan egyáltalán nem érzékelte. Mint sok lány, a saját korabeli fiúkat ő sem tartotta többnek gyerekeknél.

– Egyáltalán nem – motyogtam, de az ő gondolatai addigra már máshol jártak.

– Jessan! – kiáltott fel. – Teljesen kiment a fejemből! Mivel napokig eszméletlenül feküdtél, lemaradtál minden izgalmas új hírről!

– Hát mondd el őket! – feleltem, s örültem, hogy végre témát váltunk.

– Nos – kezdte –, igazából én mindent csak utoljára  tudok meg, Grysta elég rövid pórázon tart. De azt hallottam, hogy a semmiből egyszer csak megjelent egy ádáz démon harcos, aki fél kézzel megölt egy falkányi hadi-kutyát és még egy gályát is sikerült elsüllyesztenie, egy Idézővel a fedélzetén.

– Az Idéző meghalt? – kérdeztem.

– Nem – válaszolt. – Bár nem hiszem, hogy ezek tudnak a vízen járni, ahogy többen állítják. Ám azóta már látták is, így, gondolom, valaki csak kihúzta a tengerből.

– Akkor hát most mindenki félelemtől reszket? – kérdtem.

Ezúttal ő lepődött meg.

– Hát téged ugyanhonnan szalajtottak? – kérdezett vissza. – Egész Gedd, kivéve akiknek az Erőd Ura megvette imádatát, az örömtől reszket. Egy démon harcos? – Halkabbra fogta. – Ha egy hasonló is megjelenne itt, az Erőd Ura testvérként üdvözölné, s nem hajtaná, mint holmi vadat.

– S mondják, milyen a kinézete? – kérdeztem.

Megrázta fejét.

– Leginkább Fendalhoz hasonlatosnak képzelem: nagy és erős és bátor. Egyáltalán nem zavar, hogy Alfrund a férfiakhoz vonzódik, annál jobban, hogy Fendal is. Ha a lehetőség úgy hozná, azonnal házasodnék vele.

Kívánságod mielőbb váljon valóra, gondoltam magamban. Azonban Onna belepirult meggondolatlan kijelentésébe, és elfordult.

– Locsogok itt, mint egy pletykás vénasszony – mondta –, te meg épp, hogy csak kikeltél a betegágyból. Grysta ugyancsak megszid majd, amiért hagytam – habár nem tudom, mit tehettem volna ellene.

– Majd felsietek, mielőtt visszaér – ígértem meg. – Valójában a társaság kedvéért jöttem csak le, és hogy egyek még abból a csodálatos levesből.

– Ó! Hát csakugyan vak vagyok! – fakadt ki Onna. Odaszaladt, ahol a merőkanalat tartják, majd kivette kezemből a tálat és színig töltötte levessel.

– Grysta úgy hívja, „húsleves a feneketlen fazékból” – mondta, ahogy nekiálltam lassan kanalazni a gőzölgő folyadékot. – Persze nem feneketlen az, csak folyamatosan dobál bele minden jót, ám a fazék csecsemőkorom óta itt lóg, mindig tele, s rotyogva. Áldja is mindenki, aki a gyógyulás reményében tér be ide.

– Hát ma akár láthatod majd üresen is – jelentettem ki –, mert most nekiesek. – S valóban, az éhség újult erővel tört rám. Onna is észrevette ezt, ezért tört nekem egy jókora darab puha, frissen sült kenyeret. Ilyesmit ritkán láttam korábban, mert a falunkban azért sütötték, hogy eltegyük, s ne megegyük. Kisebb darabokat szakítottam a kapott töredékből, amiket aztán a levesbe mártogattam. Ezalatt Onna megértően hajtogatta szép rendbe a ruhákat. Ily módon fogyott el az első tállal, s utána a másodikkal.

Miután rendesen elteltem, visszakúszott testembe a fáradtság, vagy talán csak mostanra fogtam fel teljesen, amit Onnától hallottam, s az vette el minden erőmet.

– Egy időre visszatérnék a betegágyamba – mondtam –, de örülök, hogy találkoztam veled, és remélem, hamarosan újra beszélgethetünk majd kettesben.

– Az igazán boldogítana – mosolygott felém kedvesen. – Alfrund igencsak irigyli megosztani a gyógynövények terén szerzett tudását. Belőled talán kicsikarhatok néhány választ a kérdéseimre.

Már láttam, hogy Onna társaságának, kellemes hangneme ellenére, több buktatója is volt. Feltápászkodtam, s óvatosan ellépkedtem az ajtóig. Bár a leves melengette testem, erőm szinte teljesen elhagyott. Elhessegettem Onna segítségét, de elfogadtam volna, ha a lépcsőnek nem lett volna korlátja. A fokokat félig mászva, félig magamat húzva vettem, végül bezuhantam az ágyba. Magam köré tekertem a takarót, és ismét azonnal álomba merültem.

Ezúttal az éj leszálltáig aludtam. A szoba ugyanakkor nem lett sötétebb, köszönhetően egy gyertyának az ágy melletti kis asztalon. Beszélgetés zaja szűrődött fel a földszintről, leginkább Grysta és Alfrund hangján, s csak néhol egy-egy hozzászólással Onnától. Emellett baromfiból készülő étel csábító illata érződött.

Csak feküdtem, és hallgattam a gyakran kivehetetlen szavakat. A gondolataimtól újfent szabadulni akartam, mert fájdalmat okozott mind. S legnagyobb szerencsétlenségemre nem csak azt. Az elmúlt napokban életem legboldogabb pillanatai váltották egymást az elképzelhető legszörnyűbbekkel, egymásba gabalyodva, lehetetlenné téve szétválasztásukat.

Onna száraz szavai Fendalról többet okoztak fájdalomnál. Kivágták az ajtót egy hatalmasabb világra, amit én egyáltalán nem ismertem, ahol Grysta és Alfrund élték hétköznapi életüket, tőlem teljesen függetlenül. Nem is sejtettem, hogy Grysta egyáltalán életben van még, nemhogy jó erőben és nyilvánvaló tekintéllyel övezve ezen a helyen.

És persze Alfrund… Bolond módon szeretőknek hittem magunk, ha nevén nem is hívtuk, míg valójában egyáltalán nem ismertem. A legapróbb dolgait is titok övezte. A végzet sodort minket egymás mellé, elhallgatva mikéntjét és miértjét. Ragaszkodásom őszinte volt, s az övé is annak tűnt. De mi lesz ezután, most, hogy a tomboló vihar elült, és az életem tutaja biztonságban partot ért? Mi lesz most? Könny csordogált az arcomon, ami hamar megállíthatatlan zokogássá fajult, s a párnába temettem az arcom.

Léptek nesze a lépcsőn, valaki belépett az ajtón, de a könnyek felett elvesztettem minden hatalmamat. Alfrund – merthogy ő volt az – letett valamit a gyertya mellé a kis asztalra, majd bebújt mellém az ágyba. Nem tagadom, az iránta érzett harag apró szilánkja szúrta szívem, de a vágy sokkal nagyobb űrt hagyott benne, s szoros ölelésembe húztam inkább.

Egy ideig szótlanul cirógatta arcom és nyakam. Később a zokogás is alábbhagyott, s bár a szememet még könnyek töltötték meg, azok már nem folytak a párnát áztatni.

Alfrund átnyúlt fölöttem egy kis kupac rongyért, amikkel Grysta törölgette tudattalan arcomat.

– Tessék – szólt. – Fújd ki az orrod!

Elvettem tőle, az orromhoz tartottam, és tülkölő hangon megfújtam, amitől mindketten felkuncogtunk. Miután megtöröltem magam, a rongyot az ágy mellé, a földre dobtam.

– Olyan szerencsétlen vagyok! – sóhajtottam.

– Elhiszem, hogy így érzed – válaszolt Alfrund. – S ennek oka nem kis részben Onna ártatlan fecsegése. Fendal híre bizonyosan sokként ért, főleg az együtt töltött időnk után.

– Csak magamat okolhatom – bólogattam bambán. Megint szipogni kezdtem. – Annyira bolond voltam! És ez olyannyira fájdalmas!

Alfrund egy újabb tiszta rongyért nyúlt.

– Fogd ezt, töröld meg vele az arcod és figyelj rám! Most azért jöttem, mert Grysta engedélyével megadom neked a második választ is a kérdésedre.

– A kérdésemre? – Pislogással próbáltam szabadulni könnyeimtől. – Melyikre? Akad bőven.

– Idővel mindre választ kapsz, ám egyszerre csak egyre. Ma délután érdeklődtél, miért tart Grysta lókötőnek. Erre én azt mondtam, két okból is, s az első, hogy olyan erők használatára vettelek rá, amik birtoklását még csak nem is sejtetted, nemhogy irányítani is tudd őket.

– És a második meg az – folytattam keserűen –, hogy megcsaltad Fendalt.

– Csitulj! – szólt rám gyengéd szorítás kíséretében. – Való igaz, Grysta meglehetősen kedveli Fendalt, de azzal is tisztában van, hogy tud magára vigyázni. Egyébként is, Fendal mindent tud rólad, és együtt érez veled.

– Ha ezzel jobb kedvre akartál deríteni – szóltam –, hát az balul sült el.

– Sokáig fogod még a sértődött kölyköt játszani? – kérdezte erre ő. – Vagy nem is akarod megérteni, hol vagyunk mi most egymással, s merre mehetünk tovább együtt?

– Sajnálom, Alfrund. – Megszorítottam a karját. – Különös, de azt hiszem, pont azért mondom, amit mondok, mert kezdem jobban érezni magam, hogy veled beszélgetek.

– Helyes. – Viszonozta a szorítást. – Amit most hallani fogsz tőlem, jóllehet, örömöt nem hoz, ám legalább a kétséget száműzheti szívedből.

A hátára fordult, hogy a mennyezetet nézve összeszedje mondanivalóját:

– Ha Grysta kitárná előttem gondolatait, mint ahogy nem teszi, azt mondaná, végzetesen könnyelmű dolog a részemről még csak eljátszani is a lehetőséggel, hogy szeretőkké legyünk, nem is beszélve a házasságról – amely kapcsolat egyébként, meglehetősen hasonló okokból, Fendal és énköztem sem jött létre.

– Ámde engem éppenséggel alig kísértenek ilyesféle gondolatok. Mert az igazság az, hogy amit te érzel, mikor velem vagy – egy náladnál erősebb karjának oltalmazó kényelme – hát azt érzem én, mikor Fendallal vagyok. S míg ő mindig képes lesz ezt számomra biztosítani, én neked csak rövid ideig – amely idő hamarosan el is érkezhet.

Ellenkezni támadt kedvem, de lecsitított:

– Hallgass végig, Jessan! A rövid idő ellenére is, mióta egymást megismertük, őszintén és tiszta szívemből megszerettelek. Te viszont, számodra leginkább még érthetetlen okokból, nem tudod nekem megadni azt, amit a szeretőmtől elvárok. Szerencsénkre akad más lehetőség is, ami lehetővé teszi, hogy Fendal szeretője maradhassak, s téged se tagadjalak meg.

– Twerë – sóhajtottam.

– Twerë – bólintott rá. – A szó két ember szoros kapcsolatát jelöli, legyenek bármilyen neműek, ami a szerelem erejével bír, ám nem köti egyiket sem a másikhoz. Sokszor annyit értenek csak rajta: „több, mint barátság”, de valójában ettől igencsak eltérő dolgot takar. Ezt a köteléket, bár sors, természet vagy körülmény nem engedi végleg beteljesülni, senki kétségbe nem vonhatja. Ha esküdt twerë-m leszel, teljes szíveddel elfogadod a végzet tiltását, hogy egymás szeretői legyünk, s hogy ugyanekkor a végzetnek nincs hatalma egymás iránti érzéseink közé állni. Ez hát, amit én adni tudok neked. Hajlandó vagy-e megadni nekem ugyanezt?

Némán feküdtem, s szorosan tartottam Alfrund kezét, hogy jelezzem, nem utasítom el ajánlatát. De muszáj volt gondolkodnom. Mert azt hallottam tőle, amitől belül mindvégig tartottam, mégpedig hogy mi nem rendeltettünk egymásnak, hogy az én életem soha nem lesz az ő élete, hogy a magunkról álmodott kép – füvészek és szeretők együtt – álom marad.

Hogy idővel majd válhat belőlem olyan szerető, amilyenre szüksége volt, amilyet akart, érvként még csak fel sem hozhattam – s nem azért, mert hatástalan lett volna, hanem mert valahol sejtettem az igazságot mondataiban. Kétségtelen volt, hogy sorsom vezetett valahová, méghozzá igen nagy hévvel és erővel, de nem Alfrund karjaiba.

Így hát, minden más helyett, kaptam egy ígéretet, hogy ugyanezen karok mindig ott lesznek, amikor szükségem lesz rájuk. Twerën-nek lenni az egymás iránti feltétlen hűség kötelékét jelentette. A hitvesek lehetnek hűtlenek egymáshoz, mert a házasság legalább annyira ígéret, mint tény. A twerëi közötti kapcsolat csupán egy elismert szerelmi vallomás.

A twerëi büntetlenül hálhattak egymással, ez igaz, ám ez csak a legelemibb előnye a köteléknek. A köteléknek, ami valójában nem barát és szerető közötti állapot, de inkább testvér és szerető közötti. Erős, akár a vér szerinti rokonság, ami mások szemében tiszteletet, s nem bírálatot követel.

Mikor Faryn twerë-je lettem, mindezekről sejtésem sem volt. Akkor nem jelentett többet számomra, mint egymás iránti szerelmünk megvallása, ami meghagyta Farynt a lányokhoz vonzódni, s engem a fiúkhoz. Elhatárolt minket ettől, hogy anélkül élvezhessük egymás gyengédségét, hogy súlya ránk nehezedjen. Ugyanakkor egy olyan mély köteléket rejtett, amilyet még soha nem tapasztaltam, s emiatt kínzó fájdalom hasított belém. E tekintetben Faryn jócskán megelőzött.

Persze a gondolataim akkor koránt sem voltak ilyen tagoltak, mint most, lejegyzésükkor, ám az útját végigjártam, míg az egész alakot öltött.

– Igen – mondtam végül. – Leszek a te twerë-d. Bárhová is vezessen a végzet, ígérem, ehhez hű maradok.

Alfrund kiengedett egy nagy sóhajt, s a karjába zárt.

– És én is ígérem neked. Most és mindörökké, Gesryma, az Áldottnevű Ősanya nevében.

És így is lett.

 

Otthon, a falumban, a twerën esküje mindenkinek a magánügye volt, de a tényét mindenki elismerte. Azonban Geddben, mint látszólag mindenhol máshol, az egészet egyfajta ceremónia kísérte. Grysta, legnagyobb megrökönyödésemre, csupa örömtől sugárzott, ő és Onna azonnal neki is láttak az esemény megszervezésének, amit teljes felépülésem utánra terveztek.

Az addig eltelt időben találkoztam Alfrund szeretőjével is. Onna leírása alapján harcos herceget képzeltem el, hétköznapi öltözékben, ám ez nem fedte a valóságot. Rendíthetetlenségét Fendal legalább annyira köszönhette személyiségének, mint felépítésének. Higgadt szilárdság jellemezte – erős, békés és nemes. Ha egymás mellett álltak, Alfrund meglepően hasonlatossá vált hozzám: ifjúnak, s fesztelennek tűnt, akinek arcára szemérmetlenül kiültek az érzései.

A Fendal jelenléte okozta egyszeri öröme engem is meghatott, s emiatt Fendalt is hamar megkedveltem. Viszonzásképpen egyáltalán nem jött zavarba személyem miatt, hanem meleg öleléssel köszöntött. Vitorlák készítésével foglalkozott, napjait hatalmas vászonleplek összevarrásával töltötte, segédjeivel együtt sürögve a vitorla-udvaron, ahol szétterítették az anyagot, hogy kezelésbe vegye a nap és az eső.

Az ünnepséget végül is majd' két héttel bizalmas eskütételünk után tartottuk. Természetesen más nem jött el rajtunk, Grystán, Onnán és Fendalon, meg két tanítványán, Wendmán és Hestalon kívül, akikkel barátságot is kötöttem.

A ceremónia előestéjén Grysta egy tunikával lepett meg, amit sokszínű, puha fonálból szőttek, és rettentő csinosnak éreztem magam benne. A remegés még így is elfogott, amikor összegyűlt a vendégség. S részben azért, mert mint megtudtam, a szokás azt diktálja, hogy a twerën mindkét tagja meglepje a másikat valamivel, amit viselhet emlék gyanánt. Nekem, persze, semmi ilyen dolgom nem volt, de még pénzem se, hogy abból vegyek valamit. Alfrund pedig nyilván nem akart zavarba hozni azzal, hogy ő megajándékoz, ám én azt nem tudom viszonozni.

Meglepetésemre, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, Fendal volt az, aki mindkettőnket meglepett egy-egy keskeny karkötővel, vert aranyból, aminek belsejébe az Alfrund+Jessan feliratot ütötték, hogy a nevek mindig érintkezzenek a bőrünkkel. Az ajándék könnyeket csalt a szemembe, s mikor Alfrund és én szembefordultunk egymással, és elismételtük a korábban az ágyban tett eskünket, már az arcomon patakzottak. Én halk voltam, ő határozott, aztán megcsókoltuk egymást.

Grysta Onnával szolid lakomát készített, s mi leültünk, sült malacot ettünk, meg mézeskalácsot, hozzá barna sört ittunk, mindezt késő estig. Tekintve, hogy ez nem lakodalom volt, Alfrund sem emelt a karjaiba, hogy úgy vigyen fel a lépcsőn a szobámba. De maradt azután is, hogy mindenki más elment, aztán ágyba bújt velem, s gyengéden szeretkeztünk, majd egymás ölelésében aludtunk el. A nap nagy boldogságban telt el, a képet csak a bánat egy aprócska ecsetvonása árnyékolta.

Eztán Alfrund több éjszakát is velem töltött, ám még többet Fendallal, ami, Onna kétségtelen véleménye szerint, minden volt, csak nem illendő. A magányosan töltött éjjeleken egyik kezemmel szorosan a másikon levő karkötőt szorongatva aludtam. Ilyenkor különös, sötét álmok gyötörtek, amikből rendszerint semmire nem emlékeztem másnap reggel, ám az ágyneműt néha teljesen átáztatta az izzadság.<<<

Folyt. köv.