A rent-boy neve...

A következő történet egy fiúról szól, aki otthonát elhagyva keveredik el 1969 Los Angelesébe. A leírtak félig meddig az író saját tapasztalatain alapulnak.

Ez az első fejezet. Jelen bejegyzés írásáig 131 fejezet jelent meg a regény saját blogján, ahonnan én is fordítom... Tehát, ha tetszik, folytatás van bőven.

 

A rent-boy neve…

írta: Tristan Strangebrew

fordította: Mike Gabos

 

1. fejezet

 

Nem tehetsz mást, mint hogy a tudatod mélyére menekülsz. A csapások színes esőként hullanak rád. Némelyik csillogó és vakítóan forró szépséggel ragyog fel. Mások tompa szürkeséggel múlnak el lassan. Akár a lassan mozgó vonatról, már a hangjából meg tudod mondani, milyen közel van. Egyre csak jön és jön. S te futsz és futsz, ahogy csak tudsz, leginkább a fejedben. Mindent megpróbálsz. Később már semmit.

 

Igazából soha nem vetettem össze máséval az életemet. Egy öreg farmházban éltünk nem messze Amestől, Iowában. Unalmas kisváros volt akkor, még ha ez nekem nem is tűnt fel. Apám hegesztőként dolgozott építkezéseken. A család engem, a nővéremet, Jennyt, anyámat és apámat jelentette. Anya otthon maradt, ahogy akkor a legtöbb anya tette. Nagypapi néhány mérfölddel arrébb lakott, egy nagy farmon. Voltak barátaim, iskolába jártam, sportoltam – mint a gyerekek általában. A szüleim többnyire jól kijöttek egymással, bár néha összevitatkoztak – amit utáltam – de soha sem túl komolyan.

Tíz éves lehettem, amikor apám elég sokat kezdett inni. A kocsmából késő este járt haza teljesen részegen, evett a kihűlt vacsorából, majd ágyba dőlt. Aztán már otthon sem tudta megállni, és végül gusztustalan alkoholista lett. Hamarosan anyámat kezdte verni. Egy veszekedés utáni reggelen megbocsátásért könyörgött. Mind sírtunk, és azt hittük, ezentúl másképp lesz, de nem lett. Egy hétre rá újrakezdte. Eleinte próbáltam olyankor közéjük állni, de egyszerűen félre hajított. Kisebb koromban gyakran elfenekelt, mióta azonban ivott, ez is sokkal rendszeresebbé vált, és erőszakosabbá, szíjjal és pálcával – komoly veréseket kaptam. Hazajött részegen, talált valamit, amit nem jól csináltam, rám törte a szobaajtót, a nadrágszíjával a kezében kirángatott az ágyamból, amit már lendítette is. Miközben a leheletén éreztem a sört és a cigarettát, próbáltam vörös arcát és őrült szemét kutatni valami után, ami már rég eltűnt, végül csak védeni próbáltam magam, amennyire lehetett, és zsibbadt testtel a földön összezsugorodtam.

 

Az iskola lett a menedékem, legalábbis amíg apám nem kezdett ott is üldözni. Na nem személyesen, csak a módszereivel. Nem egyszer kellett hasogató seggel ülnöm egész nap azokban a kemény fapadokban, később leszoktam az átöltözésről is testnevelésre és a zuhanyozásról is a suliban. A többi gyerek látta a hurkákat és horzsolásokat a lábamon, a hátamon és a karomon. Az alsóm ugyan elrejtette a legrosszabbat, de tudták. Azután már nem is jöttek át hozzám. Az otthonomból sziget lett. Régebben átjárogattunk egymáshoz vacsorákra és hogy ott aludjunk, máskor elvonultunk a szobámba lemezeket vagy a rádiót hallgatni. Egyre-másra jöttek a kifogások, és egy idő után már nem kérdeztem.

Az emberek beszéltek. Pillantások az iskola folyosóin, vagy leginkább elforduló tekintetek. Egyszer, tesin, egy nagydarab és ostoba, Dupree nevű farmerfiú kötött belém, s elmondta, mekkora alkoholista és vesztes az apám. A többi srác, vagyis néhányuk nevetni kezdett, de a legtöbben csak a padló kockaköveit számolgatták. Egyszer Jesse, a legjobb barátom, megkérdezte, tud-e segíteni:

– James, ez így nincs rendben, nem üthet meg csak úgy. Elkísérlek a tanácsadóhoz, és beszélhetünk a szüleimmel is.

Még csak rá se bírtam nézni. A fejem lüktetett, megállás nélkül folytak a könnyeim és inkább berohantam egy vécéfülkébe, az ajtót pedig magamra zártam. Égetett a bűntudat, gyengének és megszégyenültnek éreztem magam, amiért a legjobb barátomnak egyáltalán eszébe juthatott ilyesmi: én, az, az ütések és apák.

– Segítek rajtad, James! – kiáltotta Jesse remegő hangon, pont mikor néhány srác sétált be, akik hallották és utánozni kezdték:

– Segítek rajtad, James! Segítek rajtad, James! Hogy akarsz rajta segíteni? Kis köcsög!

Azt hiszem ekkor döntöttem el, hogy összezsugorodom, csak hogy védjem magam és őt, kisebb legyek és magam maradjak. A srác, aki nem is létezett. Minden nap gyakoroltam a zsugorodást. Működött is: lassan eltűnt az összes barátom, mialatt én a ruháim alatt rejtőztem.

 

Egy nap, már majdnem tizennégy voltam, anyám újabb verést kapott, és elment. Összeszedett néhány dolgot – köztük két monoklit – és utoljára csukta be maga után a bejárati ajtót. Hagyott egy cetlit a párnám alatt, amin azt írta, a nővéréhez megy egy időre. Mindig tett valamilyen üzenetet a párnám alá miután elaludtam, olyanokat, mint „Legyen szép napod!”, „Sok sikert a matek dolgozathoz!”, meg hasonlók. Azt írta, néhány nap, és visszajön. Soha nem tette.

Pár hétre rá a nővérem, Jenny, Chicagoba költözött egy barátjához, hogy ott járjon főiskolára. Régóta tervezte már, de akkor is hirtelen jött. A ház halk lett és hideg, a csend soha nem szűnő zajt árasztott. Apámat messzire elkerültem. Nem beszéltünk egymással. Az iskolából hazajövet egyenest a szobám szögletes biztonságába menekültem, aztán ott is maradtam. Rajzoltam és zenét hallgattam és egyedül voltam. Hallottam, ahogy apám hazajön, ágyba fekszik, s reméltem hogy rögtön el is alszik. Legtöbbször a foteljában dőlt ki, a nappaliban, miközben még több sört ivott és dohányzott. Hallottam minden dobozt, amit kinyitott, a padló nyikorgását, amikor a konyhába ment még egyért, és minden egyes szál gyufa sercenését. Féltem, egyszer felgyújtja a házat is. Alig aludtam, folyton hallgatóztam, vártam, egy szikla peremén lógtam – rémálomnak tűnt, ami teljesen kimerített.

 

Eljött 1969 tavasza; a tél elhúzódott, s pokolian hideg volt. A tizennegyedik születésnapomon Chicagóból felhívott a nővérem, csak hogy felköszöntsön, megkérdezze, hogy vagyok, meg ilyenek. Azt mondta, meneküljek el, meg hogy annyira szeretné, ha hozzá költözhetnék, de ez nem megoldható.

– Nem mehetnél az egyik barátodhoz, mondjuk Jessehez? – kérdezte. Kicsordultak a könnyei, és megígértette velem, hogy valahogy megszabadulok. Nem mondtam el, hogy össze akartam zsugorodni, nem hiszem, hogy megértette volna. Mielőtt letettük, azt mondta, szeret, én meg a szobámba vonultam sírni, és azon az éjjelen az ő sulis fényképét szorongatva aludtam.

 

Egyszer láttam egy képes újságot az iskolakönyvtárban – Time vagy Life, vagy ilyesmi – amiben az egyik cikk Kalifornia partjairól szólt. Tele volt fotókkal lebarnult szörfösökről, kék óceánról, a napról és a forróságról. Az egyik egy srácot ábrázolt szörfdeszkán, aminek sárga, vörös és narancsszín vitorlája volt. Lehet mindez valódi? Újra és újra elolvastam átverés után kutatva. Mert annak kellett, hogy legyen. Ilyen hely nem létezhet, ugye? Addig a legtávolabb csak ötven mérföldre jutottam Amestől, így számomra elképzelhetetlen volt ilyen kék óceán. Elcsentem az újságot, hogy aztán éjszakánként a takaró alatt rejtőzve elővegyem, s egy elemlámpa fényén messzire szállva bámultam a fényképeket.

 

Egy nap valamit jól elszúrtam a mosógéppel, mert elárasztotta a konyhát. Szappanos vízben úszott a padló, és miközben igyekeztem felmosni, persze, hazajött az apám. Részeg volt, és jó alaposan elintézett. Az egyik szemem bedagadt, néhányszor meg is rúgott, leginkább a lábamon meg a bordáimon. A levegővel küszködve feküdtem az ágyban egész éjjel, s ahányszor csak megmozdultam, a fájdalom kiszorította belőlem minden cseppjét. Előhúztam a magazint a párnám alól, hosszú ideig csak néztem a képeket, és megértettem, akármilyen elszánt is vagyok, soha nem lehetek elég kicsi.

Volt nagyjából száz dollárom, amit a születésnapokra meg hasonló alkalmakra kapott pénzből gyűjtöttem és rejtettem el a baseball-kesztyűm hüvelykujjában. Egy pénteki napon, tanítás után, összeszedtem néhány holmit meg a magazint, bepakoltam a hátizsákomba, aztán másnap reggel, miután apám elment, biciklire ültem, és a hideg szélben a városba tekertem. Mindent hó és jég borított, a kerék többször megbicsaklott a gofri-szerűen barázdált úton, vagy háromszor el is estem. A buszállomásra érkezve a biciklit az egyik épület mögötti sikátorban támasztottam le, hátha rátalál egy gyerek, akinek szüksége van egyre, elferdült kormánnyal és szakadt nyereggel.

A fagyott kezemet lehelve léptem be, hogy a pult mögött ülő hölgytől kérjek egy jegyet Venice Beach-re, Kaliforniába. Fura tekintettel közölte, hogy a busz nem megy odáig. Meggyőzött, hogy a legközelebbi város Los Angeles, és én azt mondtam, jó lesz, csak hogy minél rövidebb ideje legyen megnézni. Elmondta, hogy egy óra múlva indul egy busz nyugat felé, az arizonai Phoenixbe, Denveren keresztül, ahol is majd át kell szállnom. A jegy több, mint fele pénzembe került, és a félelem érzése töltött el, amikor ránéztem az érte kapott fekete-fehéren nyomtatott cetlire. Leültem, és várakozás közben Jesse jutott eszembe. Nagyon szerettem volna felhívni, hogy megmondjam neki, elmegyek, de a telefonokra pillantottam, aztán le a jegyemre, aztán végül nem telefonáltam neki.

A zsákomat az ablak mellé tettem a busz hátuljában, aztán melléültem. A vidék, ahol felnőttem, egyre távolodott, de én nem emlékszem, hogy kinéztem volna az ablakon, talán mert nem is akartam, vagy csak örültem, hogy végre meleg helyet találtam. Minden egyes városban megálltunk, emberek szálltak fel és le, vártunk egy keveset, majd tovább indultunk. Aludni próbáltam, de nem sikerült.

Néha, mikor a buszsofőr bemondta egy-egy város nevét, hozzátette, hogy van negyed óránk, ami alatt leszálltam üdítőt és harapnivalót venni egy kisboltban, és mire visszaértem, rendszerint elfoglalták a helyem, így másikat kerestem. Próbáltam spórolni a pénzemmel, de folyton megéheztem. Az otthonomtól egyre csak távolodva meg-megszállt a félelem, és ilyenkor elővettem az újságot, nézegettem a képeket, és a busz duruzsolását hallgatva napfényes tengerpartokról, kék vízről és puha, meleg homokról álmodoztam.

Egyáltalán nem tudtam, milyen messze van Kalifornia. Farmok mellett haladtunk el; földek tele valamilyen terménnyel, egyszer ezen az oldalon, aztán a másikon, majd csupasz, barna területek, aztán fák között emelkedett magasra az út, és megint mindent hó borított. Olykor egy autó húzódott mellénk, és én próbáltam kitalálni, kik ülhettek benne. Némelyikben egy család utazott, talán éppen nagyszülőket látogattak, apával a volánnál, anya mellette olvasott, a gyerekek meg viaskodtak a hátsó ülésen, lehet, éppen bogárvadászatot játszottak. Az ilyenek leginkább egy filmhez hasonlítottak, csak hang nélkül. Néhány másodpercig egy másik világra kaptam bepillantást. Amíg egymás mellett haladtunk, igyekeztem magamnak elmesélni annak a családnak a történetét, de végül eltávolodtak, és nélkülem éltek tovább.

Mikor Coloradóba értünk, aztán Új-Mexikóba, úgy éreztem, a busz megtelt indiánokkal meg mexikóiakkal, és mind fáradtnak tűnt. Az éhség és a gondok mély barázdákat hagytak arcukon. Nem szóltam hozzájuk, inkább meghúztam magam. Azt hiszem, néha eléggé féltem. Phoenix-ben kénytelen voltam várni néhány órát a következő buszra az éjszaka közepén. Sötét volt, de az idő langyos. Egy vastag, téli orkánkabát volt rajtam, s bár majd’ megsültem benne, le nem vettem volna: ezzel védekeztem a vörös szemű, rossz arcú emberek ellen, akik túl sokáig bámultak.

 

Másnap hajnalban, mikor elértük Los Angeles határát, arra ébredtem, hogy borzasztóan vécéznem kell. Egy örökkévalóságig tartott, amíg a végtelen városban megtaláltuk a buszállomást. Szinte lerepültem a buszról, egyenesen a mosdóba, és szartam egy jó nagyot, s közben befogtam az orrom, hogy ne érezzem a vegyszerek és a húgy szagát. Kissé kavargott a gyomrom, de aztán jobban lettem, s megvártam, amíg kiürül a helyiség, mielőtt kisiettem.

A pultnál megkérdeztem a hölgyet, hogy jutok a leghamarabb Venice Beach-re. Soha nem felejtem el, hogyan nézett rám, mintha csak viccelnék.

– Nem, édesem – szólalt meg –, szállj egy városi buszra, és menj Hollywoodba!

– Nem, Venice Beach-re – mondtam.

– Édesem, minden kölyök Hollywoodba akar menni – felelte, és elmondta, melyik buszra szálljak, és hogy kérdezgessem a sofőrt, hol kell átszállni, hogy odaérjek. Persze, már hallottam Hollywoodról, a filmekről és hasonlókról, szóval úgy döntöttem, először megnézem azt, aztán kitalálom, hogyan jutok le a partra.

Az üvegről és autókról visszaverődő napfény fáradtságom ellenére is izgalommal töltött el. Minden csupa mozgás meg zaj meg sürgés. A buszmegállóban állva néztem ezt a forgatagot magam előtt. Kibújtam a dzsekimből, hogy aztán a zsákomba gyömöszöljem. Legalább hat buszra kellett átszállnom, míg végre eljutottam Hollywoodba, de közben mindent jól megnéztem. A forró napsütésben egyre az óceánt kutattam, de csak házak követtek házakat, én meg azt kívántam, bárcsak én lehetnék a Pókember, legalább tíz percre, amíg felmászok az egyik tetejére megkeresni a helyes utat, és zsebre vágni azt későbbre. Egy tarka ruhát viselő öreg néger szállt fel, és megkérdezte, hogy a Sunsetre megyek-e. Oda se akartam figyelni rá, de a kíváncsiság hajtott, ezért megkérdeztem, mi az a Sunset.

– Hát A Csík, ember, A Csík! – nevetett fel ekkor, és még leszálltában is annyira nevetett, hogy egész elvörösödtem.

 

Egy táblán megláttam a feliratot: Sunset sugárút. Az utcát beborították a reklámtáblák, az autók meg az emberek. Az első hamburgeres standnál le is szálltam a buszról, hogy vegyek egyet, mellé egy hot dogot mustárral és sült krumplival és még egy üveg kólát.

Mindenki rövidnadrágot hordott, barna volt a bőrük, szőke a hajuk, én meg ott álltam farmerban és pulóverben, a hátizsákommal a hónom alatt. Izzadtam, mint egy ló, evés közben pedig a fáradtság is újra rám tört. Egy idősebb fiú többször is elment mellettem, közben meg is nézett magának. Keménynek tűnt, inkább elfordultam. Sétálgattam a Sunseten, s mivel valahol muszáj volt pihennem kicsit, behúzódtam egy bolt mögötti sikátorba, rádőltem a zsákomra, magamra húztam néhány dobozt, és lassan nagyon éber álomba merültem.

Sötét volt már, mikor a több napos és teljesen átizzadt ruhától büdösen felébredtem. Akkor és ott nagyon megijedtem. Emlékszem, ahogy hevertem a bűzlő sikátorban, reszketve sírtam és azon gondolkodtam, mi jön eztán, hová mehetnék. Iszonyatosan kellett pisilnem, s mivel körbevett a húgyszag, felálltam, és bátran elő is kaptam, hogy jó hosszan – ami napoknak tűnt -- pisiljek valamilyen helynek a hátsó ajtajára.

Újra a Sunseten, sétáltam néhány saroknyit az egyik oldalon, majd vissza a másikon. Alig hittem a szememnek, hogy hány gyerek lófrált éjjel az utcán. Cigaretta és sült krumpli illata lebegett a levegőben, ami néhol virágokéval keveredett édes egyveleggé, még mindig langyosan. Színek és zajok kavarogtak, nyitott tetős Mustangok és Camarók, zene és kiabálás az utca egyik oldaláról a másikra, egy pillantás ezernyi jelentése, összetalálkozó szempárok, emberi történetek régi sebből vérként kiszivárgó cseppjei, a ruhák (leginkább rövidnadrágok és pólók), hosszú haj, feszes combok, barna bőr és a fűtől titkos vigyorok árnyékában fehérlő fogak. Vakító volt.

Tucatnyi rádióállomás vetekedett egymással, de még inkább a kipufogógáz és a gumi szagával. A járdát szemét tarkította, néhol mintha kötelező lenne, máshol mintha mégsem. Időközönként üveg csörömpölt, ahogy betonnak csapódott, egy saroknyira pedig egy lány kiabált valami Joey után. Az egész egy nagy tál színes zabpehelyhez hasonlított, amit kanállal egyre gyorsabban, s gyorsabban kevernek egy kis tejjel, míg végül a színek összemosódnak, mintha csak egy körhintán ülnél, és a keverék kicsordul a tál peremén. Kimerült voltam, meg szédültem az élményektől, egyszerre akartam befogadni és távol tartani magamtól az egészet.

Aztán hirtelen feltűnt az idősebb srác, akit a hamburgeresnél láttam, és mindenféléket kérdezett. Erősnek látszott, féltem is, hogy majd ki akar rabolni, ezért csak kurtán válaszolgattam, és nem is nagyon néztem rá. Azt mondta, ha helyre van szükségem, ő tud segíteni. Megköszöntem, de nemet mondtam, s beadtam neki, hogy találkozóm van valakivel. Olyannak látszott, akinek nem kell ok, hogy szájba vágjon, ezért inkább odébb álltam, mondván, hogy mennem kell, s közben végig magamon éreztem a szemét.

Egész éjjel gyalogoltam. Ha túl soká álltam egy helyben, olyan érzésem támadt, mintha az autókban ülők megbámulnának, felmérnének és leírnának. Sajgott a lábam, ahogy az álmosságtól kábultan és soha véget nem érőn csoszogtam fel, s alá az úton. A lány még mindig Joey után kiáltott.

Reggelre újfent megéheztem, de mivel máshol valamiért nem akaródzott ennem, meg kellet várnom, amíg kinyit a hamburgeres, s ezért leültem a járdára, zsákomat a falnak támasztva, én meg a zsáknak dőlve.

Ha forgalmas járdán sétálgatsz, az ember tucatnyi dolgot feltételez arról, kiféle vagy miféle lehetsz, hogy mennyit érsz – még azelőtt, hogy melléd érne. Ha ugyanezen a járdán a hátadat egy falnak vetve ülsz reggel hatkor, akkor azonnal tudja. Itt nem volt hová rejtőzni. Továbbzsugorodni túl fáradt voltam. Az elhaladó tömeg mozgására elszenderedtem, s a homályzónában menetelő lábakról álmodtam.

Nagy sokára felálltam elgémberedett lábaimra, és inkább visszamentem a sikátoromba a dobozaimhoz és a húgyszaghoz. Beleborzongtam a tudatba, hogy annak jó része nekem volt köszönhető. Ugyanúgy feküdtem le, mint először, s mint akkor, ezúttal is minden zörejre felriadtam.

– Hé, haver! Haver! – Valaki rugdosta a dobozokat. Felugrottam, s megláttam a srácot a Sunsetről, akiről azt hittem, ki akar rabolni. Azt mondta, valaki, ha nem a zsaruk, előbb-utóbb seggbe rúg, ha továbbra is ott alszok. Már készültem az ütésre, de ő elvigyorodott, s rájöttem, hogy a farmeromon át is jól láthatóan álló farkamat nézte. Nagyon kellett már pisilnem, de túl gyorsan beszélt arról, hogy vele kéne mennem az ő kéglijébe, ahol pizza és sör is van.

Megragadott, én meg a zsákomat meg a kabátomat, és a forróságban elindultunk lefelé a Sunseten, miközben a kérójáról fecsegett, aztán megkérdezte:

– Mennyit számítasz? Másfél dolcsit?

Nem értettem, mire gondolt.

Láthatóan a környék összes gyerekét ismerte, aki az utcán lófrált.

– Mi van, Joe? Friss hús? – érdeklődött egyikük.

– Kapd be! – kiáltott vissza Joe.

– Szóval, a neved Joe? – kérdeztem.

– Ja, Einstein. És mi a te neved, haver?

– James – árultam el.

– Frankó! – mondta, aztán lefordultunk a Sunsetről, és lakóépületek mellett gyalogoltunk néhány saroknyit. Majd’ meggyulladtam a gyors tempótól a kabátom meg a hátizsákom súlya alatt.

Egy garázsnál álltunk meg az egyik sikátor mélyén, s beléptünk az ajtaján. A szag cigarettáéra és öltözőkére emlékeztetett. A helyiségben senki nem tartózkodott, a padlót azonban takarók borították, meg ruhák, üres konzervdobozok és üvegek.

– Csak dobd a szarodat a sarokba! – szólt Joe. Nem volt erőm vitatkozni.

– Van pizza meg sör, de te, haver, jól megerjedtél! – Bambultam rá, nem értvén a dolgot, ő meg csak forgatta a szemét. – Büdös vagy, haver!

Ezt sikerült elég gonosz hangon mondania, de egy pillanatra rám nézve megértette, hogy még mindig nagyon kellett pisilnem, és hozzátette: – Van egy vécé odabent és az udvaron zuhanyozhatsz.

Egy aprócska mosdó felé mutatott, ahol aztán végül újfent rekordmennyiséget pisiltem. Mire visszaértem, Joe épp egy füves cigit szívott, nehéz füstje megtöltötte a helyiséget, bár egész kellemes volt, mintha hazaértem volna. Miután elnyomta, megmutatta odakint a slagból eszkábált zuhanyzót.

– A víz rohadtul hideg. Majd hozzászoksz.

Néztem egy darabig, mert az egész nem volt más, mint egy locsolócső a garázs ereszének szélére erősítve, s nem is valami diszkréten. Hozott nekem egy szappant meg egy kicsi törölközőt.

– Addig nincs se pizza, se sör, amíg nem mosakszol! – mondta, s mintha az anyám lenne, hozzátette: – Mosd meg a füledet, meg a golyóidat és a seggedet is. – Röhögött, szemei résnyire szűkültek, vörösen és kábán.

Ekkor Joe megnyitotta a csapot, s néztem, ahogy az előrenyomuló víz súlya meghajlítja a csövet. Hozzámvágott egy szappant:

– Vetkőzz, seggfej!

Előtte nem igazán akartam levetkőzni, de végül is egy sikátorban voltam, és valahogy még tetszett is, hogy ő ott van, így csak ledobtam a ruháimat, aztán a víz alá álltam. Ismét elvigyorodott:

– Még szőrtelen, de méretes! Imádni fognak!

– Kik? – kérdeztem, ahogy elzárta a vizet, s odahajította a törölközőt. Nem mondta meg, így csak követtem őt vissza a garázsba, tiszta alsóneműt és nadrágot halásztam elő a hátizsákomból, és felhúztam őket megráncosodott farkamra és heréimre. Reméltem, hogy Joe nem hiszi azt, hogy ez a rendes méretem. Mármint így, a hideg fürdő után.

A helyiség sarkában letelepedtünk a takarókra, Joe az egyik alól előhúzott egy zsírtól mocskos dobozt, benne elkent pizzával, egy másik alól néhány doboz meleg sört, aztán ettünk és ittunk. A sör keserű volt és úgy általában elég szar. Közben beszélgettünk, bár leginkább Joe beszélt, aztán egyszer csak megkérdezte:

– Szóval, „dolgozol” már? – A kifejezés az arcomon elárulta neki, hogy nem értem. – Seggfej. Nem is gondoltam.

A sör kezdett hatni, közben Joe mesélni kezdett a „munkáról” meg férfiakról, szopásról meg egyéb mocskos dolgokról, és hogy hogyan kell a gatyád a farkadra húzni, hogy szépen dudorodjon. Lassan szédülés fogott el, ő meg egymás után szívta a cigarettát meg a spanglit, a füstöt az arcomba fújva. Megint vizelnem kellett, közben végig botladoztam, és nem akartam elhinni a történeteket, amiktől teljesen elvörösödtem, pedig tudtam, hogy igazak.

 

Nem emlékszem, mikor aludtam el, csak arra, hogy az éjszaka közepén felébredtem. Megint borzalmasan brunyálnom kellett, de valaki a karjaiban tartott, s egészen odasimult a hátamhoz. A rémülettől hosszú ideig mozdulni sem tudtam. Végül, attól félve, hogy a nadrágomba vizelek, amilyen halkan csak tudtam, felálltam és rájöttem, hogy Joe az, aki átölelt. Az arca fiatalabbnak és szebbnek tűnt álmában, akkor nagyon is tetszett. Úton a mosdó felé a gyér fényben mindenfelé alvó kölyköket láttam a padlón, egyikük a takaróján feküdt, teljesen pucéran. Talán lehetett vagy tizenkettő, és a feneke fehéren világított. Hasogató fejjel próbáltam megcélozni a kagylót, de nem a vizet benne, nehogy túl nagy zajt csapjak. Visszatérvén a hátamat a falnak vetve leültem és gondolkodtam, azt kívánva, bár ne fájna a fejem.

Arra ébredtem, hogy Joe a cipőjével bökdösi a bordáimat. Már elvolt és vett egy kenyeret. Nagy üvegekben előszedett mogyoróvajat meg lekvárt és addig csinálta a szendvicseket, amíg el nem fogyott a kenyér. A földön össze-vissza heverő gyerekek lassan ébredezni kezdtek, aztán nekiláttak az ételnek. Csak kóla volt, pedig én nagyon szerettem volna egy kis narancslét. A fiúk egész délelőtt lustálkodtak és az elmúlt éjszakáról beszélgettek, hogy ki mennyit keresett, milyen pasival ment el meg szopásokról. Alsónadrágban lebzseltek, a kis srác pedig, akit a többiek Pisisnek hívtak, egész nap meztelen maradt, egy másik, elég szagos, Steve nevű pedig focis pólót hordott. Egy szám felét lehetett látni rajta, amit én 27-esnek néztem. Igyekeztem nem bámulni őket, ahogy égő arccal hallgattam, miközben faszszopásról beszéltek, meg hogy kit dugtak meg. Úgy éreztem, újra zsugorodni szeretnék és csak némán ültem.

Joe, úgy éreztem, védeni akart. Köztem és a többiek között ült. Az egyik kölyök rám nézett.

– Nézzétek, ez Sunny Jim! – mondta, és feltartotta az egyik mogyoróvajas tégelyt, amire egy szeplős, szőke kisfiú rajzolt képét ragasztották, aki tényleg hasonlított rám, vagy én őrá. Mindenki nevetett, s bár Joe rájuk szólt, hogy „menjenek a picsába”, a név rám ragadt. Nem nagyon érdekelt. Joe szerint olyan farmerfiús kinézetem van. Azt mondta, sok pasas odavan az ilyen fiúkért.

Mire ide jutottunk, már annak tudatával küszködtem, hogy ők mind prostituáltak, akik férfiakkal közösülnek. Szinte mindenre emlékeztem abból, amit Joe-tól hallottam az előző éjjel, ám próbáltam minél kevesebbet elmélkedni rajta, és inkább minél jobban elvegyülni, azon gondolkodva, hol töltöm majd a következő éjszakát. Már annak örültem, hogy tiszta voltam, megettem három szendvicset és senki nem lopta el a cuccaimat, meg hogy a srácok olyanok voltak, mint a testvérek, hármasával zuhanyoztak, megragadták egymás seggét, füvet szívtak és a földön aludtak. Evés után megint csak mind lazultunk. Az egyik srácnak volt egy rádiója, amin egész jó zene ment, a DJ meg elmondta, hogy kint harminc fok van. Le akartam venni a nadrágom, hogy alsóban legyek, mint a többiek, s mikor le is vettem, tök jó érzés volt.

Eszembe jutott anya, a nővérem, még az apám is, és tudtam, hogy hamarosan majd felhívom őket, csak annyira, hogy köszönjek, hogy megmondjam, jól vagyok, és már le is teszem. A még mindig pucér Pisist néztem, minden négyzetcentiméterén napbarnított bőrét, kivéve a hófehér fenekén. Kezdtem felizgulni, ezért a hasamra fordultam és a szexre gondoltam, hogy hogyan verem ki már vagy egy éve. Mindig egy csajra gondoltam a suliból, nagy dudákkal, de soha sem valódi szexre valakivel. Eszembe jutott, hogy Joe szerint milyen szőrtelen vagyok ott lent, pedig nem is igaz. Már kőkeményen álltam, meg csöpögtem is, de mivel nem tehettem semmit, inkább elaludtam.

 

Arra ébredtem, hogy a rádióból a Beach Boys szól, és a lemezlovas bemondja, hogy reggel fél hat van. Álmosan néztem körbe, de a helyiség üres volt, a Pisis nevű fiút leszámítva. Ült és valamilyen magazint olvasott a félhomályban, haja vizes volt, derekára törölközőt tekert. A levegőt megtöltötte a használt zokni és a füst bűze, és én ablakot akartam nyitni, ha lett volna. Megkérdeztem, hol van mindenki, erre ő visszakérdezett:

– Mit jelent az, hogy katolikus?

– Nem t'om. Olyan vallás izé – feleltem.

– Ó, mint a templom?

– Ja, azt hiszem. – Ezzel újra elmerült az olvasásban, miközben megpróbált jobban a fény felé fordulni.

– Hol vannak a többiek? – érdeklődtem.

– Kint – válaszolta. – De neked velem kell maradnod. – Ezen elmerengtem, amíg Pisist néztem. Vizelnem kellett megint, meg szarnom is, aztán rájöttem, hogy csak egy alsó van rajtam, és a nadrágomat kezdtem kutatni, ami ott volt őmellette, de nadrágok meg zoknik mindenhol máshol is voltak a padlón. Ijedten fordultam a hátizsákom, meg a télikabátom felé, s megnyugodtam, hogy azok még mindig a sarokban voltak. Azt gondoltam, ott egye meg a fene, és inkább pisiltem, megint célozva, hogy elkerüljem a vizet. A vécécsészét mocsok borította, mint ahogy koszos rongyok takarták a mosdó padlóját is. Pisis egyszer sem pillantott fel a magazinjából, hogy megnézzen az alsómban. Visszafekve betakaróztam, és megkérdeztem, mikor jönnek vissza.

– Későn, haver, és mindenkit felzavarnak, valószínűleg teljesen részegen – mondta.

– Szóval, te mindig itt vagy? – kérdtem.

– Mi? Dehogy, haver, én is dolgozok, csak néha nem – felelte.

– Akkor mit csinálunk, amíg a többiek dolgoznak?

– Simán lazítunk – mondta Pisis. – Amott van mogyoróvaj, lekvár, meg kenyér, Sunny Jim. – Vigyorogva mutatott a garázs sarkában álló komód felé.

– Nagyon vicces, seggarc – reagáltam. Pisis csillogó szemekkel nevetett, és összehúzta magát, mert azt hitte megcsikizem, pedig nem akartam. Tudtam, hogy ruhátlan a törölköző alatt, de nem zavart.

Az éhségem ellenére sem akartam olyan ennivalót elvenni, ami nem az enyém. Visszadőltem, és ismét elmerültem a félhomály tengerében. Eszembe jutott a Sunset, hogy mennyire hiányzott, pedig alig egy napja voltam ott. Mint a konyhaablakban világító neonlámpa fénye, ahogy megpillantom fél mérföldről egy hosszú gyalogolás után a hóban és a jégben. Meleg volt, folyékony és becéző. Az arra haladó autók fémes csillogását is elmosta színével. A gyorsételek, a cigaretta és a kipufogógázok keveredő szaga szinte függőséget okozott. Hol volt az az átkozott óceán? Hol volt a kék víz, a homok, a föld görbültsége fölött révedező tekintet egy távoli világ felé, ahol fiúk nem közösülnek férfiakkal, nem heverésznek alsónadrágban, nem isznak meleg sört, nem nevezik el őket egy mogyoróvajas tégely után és nem zuhanyoznak slaggal valakinek a hátsó udvarában? Aztán Pisis megfordult, a törölköző lecsúszott róla, meztelensége szinte vakított, és én nagyon ki akartam verni, de nem tudtam, még mindig szarnom kellett, de nem tudtam, és beszélni akartam a nővéremmel, de nem tudtam.<<<

 

 

Még jövök.