A Kronnex: Jessan (3. fejezet)

Készen lett a kalandos fantasy harmadik fejezetének fordítása is.

Az olvasáshoz kattints!

 

A Kronnex: Jessan

írta: Trewin Greenaway

fordította: Mike Gabos

 

 

 

Első rész: Menekülés

 

Harmadik fejezet

 

A nehéz teherhordó kosarak nélkül csendben és gyorsan mozogtunk. Alfrund tiltása a gondolatoktól teljesen felesleges volt. Mióta elindultunk, csak még zavartabban keringtem gondolataim labirintusában, amire szerencsére nem borult akkora sötétség, mióta kiderült, a rejtélyes kereskedő csupán álruha, s az immár szertefoszlott a szolgasorba kerülésem okozta rémülettel együtt.

A tanítvány szerepe, még ha álcaképp is, sokban különbözött a rabszolgáétól; ráadásul tudást szerezni arról, hogy milyen erővel bírnak a növények, és hogy ezen hatásokat miként lehet kombinálni, még úgy is felcsigázta volna az érdeklődésemet, ha nem sózott hal rakományainak egyik faluból a másikba cipelését hagyom ott érte.

Persze Alfrund ébersége és óvatossága folyamatosan veszélyre figyelmeztetett, s arra, hogy az valamiképp velem volt kapcsolatos. De bárhogy törtem a fejem, rejtély maradt minden, ami akkor velem történt, ezért arra figyeltem inkább, hogy hangtalanul mozogva megőrizzem az erőmet. Alfrund gyengéd kezelésének hála a fájdalom már csillapodóban volt a lábamban; bár még fájt, legalább már nem sántítottam. A szandál ellenére is kétszer megnéztem, hova lépek.

A nap még nem érte el a nyugati horizontot, mikor utunk kilépett a fák közül, hogy újra a parton fusson. Nem túl messze egy meredeken a tengerbe nyúló kiszögellés sziklapárkányain kanyargott tovább. Emellett több helyütt látni lehetett, hogy az utat emberkéz vájta magából a kőből, ami kérdések sorát vetette fel bennem. Miért ölne bárki is ennyi erőt ilyen ritkán járt ösvény kiépítésébe? De válaszként minden bizonnyal csak egy hűvös pillantást kaptam volna, ezért inkább nem firtattam.

Alfrund megállt egy pillanatra a tengert és a már magunk mögött hagyott területet kémlelni, mielőtt nekivágtunk volna a párkánynak, lévén azon messziről is kiszúrhatnak minket. Az út maga keskeny volt és csúszós, és itt-ott moszat tapadt rá, merthogy dagály idején víz borította. Ebből megértettem, miért nem várhatunk sötétedésig.

A következő ok már az átkelés közben ütötte meg a fülünket: kutyák csaholtak a távolban. Vízen hosszú útra képes a hang, így tudtuk, még messze vannak. Hallásukra akkor is jeges kéz markolta meg szívemet. A dagálynak még legalább egy óra kellett, hogy ellepje a párkányt. Ha a kutyák mégis megérezték a szagunkat, addigra könnyedén ideérhettek.

A lehető leggyorsabban haladtunk, s kerültük meg a kiszögellés fokát. Itt azt láttuk, amint az út egy kis öbölbe kanyarodott, majd vissza a tenger felé, fel egy második, még meredekebbnek tűnő párkányon, mint amin most voltunk.

– Azon majd át kell másznunk – törte meg végre Alfrund a csendet –, s erre ott a sziklába faragott lépcsőzet. Azon túl pedig van egy falu. De hogy ne lássanak meg, az éjszakát itt fogjuk kivárni.

– És ha valami közbejön, amíg várunk? – kérdeztem. Mondjuk a kutyák, gondoltam magamban, de babonából hangosan már nem ejtettem ki a számon.

– Számításba vettem – bólintott Alfrund. – Kövess! – Négykézláb másztam utána, fel a sziklákon. Felhúzódzkodtunk az egyik peremre, ami kényelmesen széles volt mindkettőnk számára, és elég magasan is volt, hogy lentről láthatatlanok maradjunk.

A táskájából Alfrund előhúzott egy utazóköpönyeget, s a lábunk elé terítette. – Neked is van egy – mondta. – Azzal betakarózhatunk, talán még alhatunk is egy keveset. Hosszú utat tettünk meg, s fogunk még megtenni, miután leszállt az éj.

Az én köpönyegem is előkerült, amit egymás mellé heveredve magunkra húztunk, míg párna gyanánt zsákjainkat használtuk. Alfrund a szemembe nézett, én meg vissza, az ő, itt-ott zölddel tarkított, világos mogyoróbarna szemébe. Gyengéden megcsókolt.

– Fordulj meg, kis tanítványom! – mondta. – Próbálj aludni! Addig én szorosan ölellek, hogy őrizzem az álmod. – Tettem, ahogy kérte, s meglepetésemre, karjai biztonságában mély, édes álomba zuhantam. Alfrund pedig egész estig hagyott aludni, sőt, még tovább is, mert meg akarta várni, amíg a faluban mindenki ágyba kerül.

 

Órákkal később Alfrund szelíden felrázott. A hold már fent volt – legalábbis egy vastag szelete – halovány fénye csillogott a víz felszínén. A levegő is eléggé lehűlt ahhoz, hogy ne nagyon akarózzon kibújnom a köpönyegem alól. Mikor végül megtettem, elakadt a lélegzetem: a bal karom belső felén valami gyenge fényt sugárzott. Először a hold egy fénypászmájának hittem, de mikor a szikla takarásába fordultam, a fény követtett az árnyékba.

– Nézd! – mutattam suttogva Alfrundnak.

Megfogta a karom, megvizsgálta a jelet, aztán ingem ujja alá rejtette.

– Ezelőtt még nem láttad? – kérdezte. – Elsőnek csak a hold fénye alatt jelenik meg.

– A falunkban sötétedés után senki nem jár ki – ráztam meg a fejem. Ez nem volt egészében igaz, de tegnap esőfelhők takarták az eget. Máskülönben én is, Faryn is láttuk volna, mikor meglátogattam őt.

– Ellenben te ismered a jelet – mondtam, nem is kérdeztem, mert láttam arcán a felismerést.

– Ez a Kronnex – bólintott –, legalábbis jelen pillanatban csak a fele, ez látszik a hiányzó részből. Ha minden a tervek szerint alakul, végül újra teljessé válik. A Kronnex legelőször hordozója férfivá érésekor válik láthatóvá, s a te esetedben most nyilván ez a helyzet. Ám ennél többet egyelőre nem árulhatok el. De mindenképpen jelzés; és az ok, amiért érted jöttem, s amiért vadásznak ránk.

Remegtem, ezért szorosan magam köré tekertem a köpenyem.

Alfrund felállt.

– Indulnunk kell. Mostanra a faluban mindenki mélyen alszik.

– És a kutyák? – kérdeztem. – Nem fogják felébreszteni a gazdáikat, amint a közelükbe érünk?

– Elfelejted a sisakvirágot – mondta, miközben talpra segített. – A kutyák az orrukat használják a szemük helyett. Sötét köpenyünkben teljesen láthatatlanok leszünk számukra. Szagunk pedig nem csak elhajtja őket, de egyenesen félelmet kelt bennük. Elhaladtunkban talán vinnyoghatnak kissé, de semmi többet, ezt megígérem.

És így is történt. Elosontunk a szunnyadó házak mellett, hangtalanul a sötétben, s hamar meg is találtuk ösvényünk folytatását a falu másig végében. Szedtük a lábunkat, amennyire tőlünk tellett, míg az ég derengeni nem kezdett, s a fák között lassan utat talált a fény. Újabb patakhoz érkeztünk, ahol Alfrund ismét kiosztott magunknak egy-egy adag kenyeret. Az útról nem látható helyen a víz mellé telepedtünk, és belemártottuk étkünk, hogy nedvessége élvezhetőbbé tegye elfogyasztását. Az elmúlt éjjeli fáradtságtól észre sem vettem, mennyire éhezem. Sóvárogva szemeztem a megmaradt adagokkal.

Alfrund, ezt észrevévén, félbetört egyet, és nekem adta az egyik darabot. A másik felét nem ette meg, hanem becsomagolta, és a zsákjába tette. Elszégyelltem magam – de koránt sem annyira, hogy elveszítsem az étvágyam.

– Kitart az élelem? – kérdeztem.

– Talán – válaszolta. – A faludban terveztem kenyeret venni, de nem találtam eladót, csak szárított halat. Talán mégsem kellett volna az összestől megszabadulni.

A hangja tréfáról árulkodott, ám én azt nem tudtam értékelni. A tengeren sokszor nem jutott több rágni való egy jó darab szárított halnál, és azt bőségesnek tekintettük. De inkább nem beszéltem.

Miután étkünk elfogyott, Alfrund újra elővette a sisakvirágot tartalmazó zsákot.

– Ennek maradékából felfrissítjük azt, amit már magunkra kentünk – mondta. – S nem üldözőink ellen, hanem, úgy vélem, inkább felkészülve arra, ami ránk vár.

Ezért ismét ott álltunk a hideg vízben, pasztát készítve, amit aztán alaposan bedörzsöltünk megnedvesített bőrünkbe. A lábamon munkálkodva kérdeztem:

– Mivel az úton beszélnem és elmélkednem is tilos, amíg ezzel foglalatoskodunk, választ adnál egy kérdésemre?

– Tedd fel a kérdést – mondta –, s meglátom.

– Tegnap egész a patakig alakítottad a kereskedőt, s alakíttattad a teherhordót. Gyorsabban haladtunk volna üres kosarakkal – és a fájdalmas sérülésem nélkül. Attól féltél, valaki a faluból követ minket?

– Azt meghallottam volna – rázta meg fejét. – Ha így történik, az nagyon rossz jel; és semmi esetre sem jutunk el még idáig sem. Akárhogy is, a hosszú és a rövid válasz közül most az utóbbit fogom megadni. Nagyobb biztonságban voltál, hogy, ameddig csak lehetett, elhitted a teherhordó fiú szerepét. Mikor a hadihajót láttuk elmenni, magával vitte a veszélyt is, de addigra már majdnem az erdőben jártunk. És hálát adok a Négy Hatalomnak, hogy így történt, mert ekkor a szakállam már kibírhatatlan viszketéssel gyötört.

Elnevettem magam.

– Hát ezért siettettél olyannyira a botoddal! Bár láthatnám még egyszer, ezúttal közelebbről! Mindőnket átvertél.

– Nem vagyok mestere a megtévesztésnek – rázta ismét a fejét. – Ellenben azt megtanultam, hogy az idegen ember bár távolról érdekfeszítő lehet, közelről elég nyugtalanító jelenség, semhogy alaposan szemügyre vegyék. Még így is hálát adhatok az időjárásnak, amiért engedte a csuklyámat állandóan a fejemen tartani. Pocsék terv volt, az igaz, jobb mégse jutott eszembe.

Talpra szedelőzködtünk.

– S most tartsd a szavad – mondta –, se egy szó, se egy gondolat, legalább a következő pihenőig. – Ezzel ismét nekivágtunk sietős, ám annál némább utunknak, fürgén suhanva a fák között. Szaporodtak a mérföldek, a nap is járta égi útját, végül elértünk oda, ahol a hegyvonulat következő kiszögellése is a tengerbe veszett.

Most azonban nem vágtunk neki egyből. Már a nap is lenyugvóban volt, Alfrund pedig sötétben kívánta megkerülni, mielőtt felkel a hold. Ezért inkább találtunk magunknak egy üreget a fák között, alkalmasat pihenésre, sőt, talán egy kis alvásra is.

Meglehetősen jól döntöttünk, hogy ezt tettük, mert alig heveredtünk le, azonnal meghallottuk az evezőshajó dobjának ütemét; épp visszafelé tartott a falumban tett látogatás után. Csak annyira akartam felállni, hogy meglássam, de Alfrund azonnal visszarántott, ahogy megmozdultam.

– Jessan – mondta, – lehetnek a gályán olyanok, akik értenek a léleksejtéshez, s megérezhetik jelenlétünket. Ülj le mellém, és csendesítsd el a tudatod, amennyire csak tudod! – Leültem, és ő átölelve magához húzott, még a fejünk össze nem ért. – Gondolj erősen arra, milyen kellemes ez most, mintha álmos szeretők lennénk – tette hozzá, és megszorított.

Valóban fáradt voltam, és sikerült egyfajta félálomszerű állapotba kerülnöm. A dob egyre hangosabb, és hangosabb lett, de ettől tudatom távol tartottam, hiába tűnt hamarosan úgy, mintha a fülem mellett verték volna. Aztán a robaj mérséklődött, elhalkult, majd hirtelen megszűnt, ahogy a forrása elhaladt a hegyfok előtt.

Alfrund szorítása is enyhülni érződött.

– Ez egész jól ment – mondta. – De most feküdj le, hajtsd a fejedet az ölembe, és próbálj aludni!

Kiterítettem a köpönyegem, s ahogy mondta, lefeküdtem. Sejtettem, hogy előző este egy szemhunyásnyit sem aludt. Most azt is, hogy ezúttal sem fog.

– Feküdhetnénk egymás mellett, mint tegnap – ajánlottam fel.

– Ha ezt tenném – nézett le rám, a hajamat simogatva –, veszélyes kísértést éreznék elaludni. Nyugtalanít a csend a hátunk mögött.

– Pont az a jó, nem? – kérdeztem. – Megörültem, hogy a gályát arrafelé láttam visszamenni, amerről korábban jött. Ez nem jelentheti azt, hogy nyomunkat vesztették?

Hirtelen elkomorodott.

– Nem – mondta. – Ellenségünk nemcsak mérhetetlenül erősebb nálunk, legalább annyira okos is – az effajta játékokhoz kiváltképp. Puszta szerencsén múlhat, túljárunk-e az eszükön, s nekünk akkor is muszáj lesz. Hogy milyen módon, még nem dőlt el.

Szavai meggyőző bizonyossága félelemmel töltött el. Reménytelenség hömpölygött lelkemben. Még koránt sem ismertem a kirakós minden darabját, de addig minden újabb csak ijesztőbbé tette a képet. Részben ez, részben a fáradtság okozta, hogy könnyekben törtem ki.

– Ó, Jessan – szólt Alfrund. – Annyira sajnálom. Mindketten kimerültek vagyunk, s én nem látok tisztán. Nagyon is lehet, hogy üldözőnk hiánya jót jelent. De mert ennyit fecsegtem neked, elmondom, mitől tartok, hogy lásd, nincs több, amit félni kell.

Felemelte öléből a fejem, lejjebb csúszott, aztán magához húzott, s karja hajlatába fektetett.

– Üldözőink egy méretes gályát küldtek a faludba – folytatta –, megrakva katonákkal és egy falkára való kutyával, hogy azok onnan eredjenek a nyomunkba. Állataik lehet, nem is érzik szagunkat, akkor is tudják, melyik utat választottuk, mert nem létezik jobb mód átkelni a hegyeken ezen partokról. Hogy kicsússzunk markukból, mihamarabb el kell érnünk Geddet.

– Mindez azt jelenti, hogy a part mentén követnek minket. Ám ha a kutyák nem ejtenek csapdába, vigyázniok kell: merészkedjenek túlságosan közel, és az erdőbe kényszeríthetnek minket elrejtőzni, s magunk elé engedni őket. Néhány pillanatig fontolgattam is ezt a lehetőséget, de hamar éhen vesznénk. Vad bogyókon és kisállatokon elélhetnénk, ám nem örökké.

– Tehát üldözőink jelenlegi terve nem az elfogásunk, hanem hogy mozgásban tartsanak maguk előtt, az utunkat követve. Mégpedig azért…

– Mégpedig azért – értettem most meg –, mert mások már várnak ránk az egyik hegynyúlványnál, ahol nem lesz lehetőségünk elbújni.

Bólintott, és rövid időre elhallgatott.

– Az utolsónál, egész pontosan – tette hozzá végül. – A leghosszabb mind közül, s a legnehezebb megkerülni is, átmászni pedig túlságosan meredek.

– Akkor hogyan jutunk túl rajta? – kérdtem erőtlenül.

– Ésszel, bátorsággal, lehetőleg nem a nadrágunkba vizelve. – Adott egy fricskát az orromra. – Megoldjuk a maga idejében. Most próbálj aludni. Néhány óra múlva minden percért hálát fogsz adni.

Lehetetlennek véltem az alvásnak még a gondolatát is, de, fejemet az ölében nyugtatván, vigasztalt Alfrund közelsége, és úrrá lett rajtam a kimerültség. Álomba merültem tehát, legalább három vagy négy órára, mialatt a nap bőven a horizont alá bukott. Mikor Alfrund felrázott, már olyannyira sötét volt, hogy az útra is alig találtunk vissza.

És mostantól valóban útnak hívhattuk. Az ösvényt elhagyhattuk, mert egy szekér számára is elég széles lett, bár aki ezt az eszközt választotta, semmikép nem számíthatott sima utazásra. De könnyebben vetettük meg rajta a lábunkat mi is, az éjszaka ellenére, mikor az erdőből kiérve az egy újabb tengerbe nyúló kiszögellés mentén kanyarodott, ugyancsak szélesebben, mint addig. Fürgén szedtük a lábunk Alfrunddal, s először tettük fej fej mellet, mialatt talpunk alatt a sziklát ostromolták a hullámok. Azonban mikor az éles fordulóhoz értünk, ami után az út visszakanyarodott a másik oldalon, az óvatosság döntött, s araszolva kerültük meg, hátunkat a sziklákhoz préselve.

Innen messzire nyílt a kilátás, nagy része nem más, mint feketeség. Utunk megint az erdőbe futott, ahogy elérte a partot, aztán beleveszett a sötétségbe. De ezeken túl, valahol a messzeségben, őrtüzek lángjainak fényét láttuk meg.

Ezek közül is a legtávolabbi mintha egyenest a tengeren égett volna, de rájöttem, csak azért, mert az az utolsó kiszögellés csúcsában lett meggyújtva. Ezek persze figyelmeztették az erre járókat, hogy az utat lezárták, de, ahogy Alfrund el is magyarázta, e célból helyezték oda. Ez volt az üllő. Hátunk mögül közeledett a kalapács.

Csak egy pillanatig időztünk, hogy mindezt megemésszük, s már siettünk is tovább. A fák közé érve sem álltunk meg bevárni a holdat, hiába a sötétség, hanem inkább gallyakkal a kezünkben, vak ember módjára tapogattuk ki magunk előtt az utat. <<<

Folytatása következik...

Még jövök.