A betlehem

Ha kicsit megkésve is, de ez egy karácsonyi történet, még ha nem is a vidám fajtából...

Remélem mindenkinek jobb hangulatban telt az ünnep, mint a történet szereplőinek.

Eredetileg a Lodestar Quarterly nevű internetes folyóiratban jelent meg Magi címmel.

Jó olvasást!

 

A betlehem

írta: Scott Pomfret

fordította Mike Gabos

 

Hogy a katolikus diákokkal szemben ne maradjon alul, az Unitárius Univerzalista ifjúsági szövetség betlehemet állított a Newbury úton álló temploma előtt, egy saroknyira a Bostoni Közparktól. A megszokott dolgokból állt: salakbetonra rögzített, kivágott oldalú istálló a dérlepte gyep közepén, a kőtámfal és a járda között, benne a jászol, előtte meg egy árválkodó szalmabála. A felháborodást az okozta, aki az istállóban volt. Papírmasé bárányból és szamárból több volt, mint elég, ám hiányzott Mária, Józsefből kettő volt, a kisded Jézust pedig Koreából adoptálták, születési nevén Kim Yun Park.

Három nap sem kellett és a bábuk darabokban hevertek szerteszét, a furnérból készült építményre pedig ezt festették: „Meghaltok, Buzik”.

A betlehem újjáépítésére indított mozgalomnak Alan volt a főszervezője. Több más jótevő segítségével összeeszkábálta a darabokat, elrendezte az állatseregletet, és kihelyezett egy jelentkezési lapot a közeli Starbucks kávézóban, amin a hasonlóan jó szándékú melegek jelentkezhettek váltásokban virrasztani a jászol mellett, így óvva azt a további rongálásoktól.

Miután egy, a Globe-ban megjelent cikk a pajta-szolgálatot a jó kiállású meleg férfiak legforróbb találkozóhelyének minősítette, az űrlap az olvashatatlanságig telt nevekkel. Meg telefonszámokkal. S végül, mikor nem sokkal Karácsony előtt Alan is megjelent az esti szolgálatra, csak azt kapta, hogy tizenketten a délutániból nem hajlandóak hazamenni. Felállítottak egy hősugárzót, de elővigyázatosságból láthatóan egy kis forralt borral is ellátták magukat. Csókot dobtak az előttük elhaladók felé, amiből azért a fundamentalista tüntetők is kaptak az utca túloldalán. Minden harangszóra rázendítettek a Csendes éj egy szándékosan korántsem csendes változatára, s a hangerő csak a „szűz” szó kiéneklésekor feltörő árulkodó kacajok miatt tört meg.

– Hé, hölgyeim! – ordította Alan. – Tűnjetek el innen! Megjött a váltás.

A hölgyek vigyorogva meghajoltak, és szóltak Alannek, hogy ne erőlködjön már annyira, meg a zsaruk is kérték, hogy húzzon le az útról, vissza a járdára, mert az az ő helye.

– Jézusom! – panaszkodott csak úgy, a levegőbe. – Ezt a helyet teljesen ellepték a melegek.

– Nem szaroznak, mi? – gúnyolódott Scott. – Szerintem még a három királyok is Armanit meg Pradat viselnek a köpönyegük alatt, és nyafognak, mert a South Beach-en jobb az időjárás, mint Betlehemben.

Scott elmosolyodott, Alan meg kétszer is rásandított, s Scott megesküdött volna, hogy a levegőt hirtelen füstszag töltötte meg kettejük között.

Az utca túloldalán, az ellentüntetők kezében olyan táblák voltak, mint „Szégyen”, „Bűnbánat”, meg „Matthew Shepard Pokolra Jutott”. Időnként némelyikük pirospozsgás, taknyos csemetéje átrángatta tiltakozó szüleit a melegek oldalára. Az ilyen hirtelen megmozdulások igencsak zavarták a rendőrök nyugalmát. Ilyenkor megigazították a derékszíjukat, nekigyürkőztek, és egy darabig nem azon agyaltak, mi az istent vegyenek az asszonynak Karácsonyra.

De a gyerekeket hidegen hagyta a hittérítés, és egyenesen a templom mellett álló kisállat-kereskedés ablakára repültek, mint sas az űzött nyúlra. Nyitott szájjal lestek befelé, fejük az áhítatnak engedve oldalra billent, mocskos, sáros kesztyűikkel összemaszatolták az üveget. Odabent pedig kiskutyák birkóztak, ugrándoztak és szimatolták egymás hátsóját.

– Nem is sejted, milyen szerencsések – mondta Scott.

– A gyerekek?

– A kiskutyák. Ebből a megrögzött fundamentalista bagázsból eggyel sem mennék el. – Scott bízott abban, hogy a vágyakozás a hangjában nem árulja el hat hete tartó hiányát kefélés terén.

– Régen volt egy kutyám – ajánlkozott Alan.

– Tényleg?

– Egy alig három kilós máltai selyemszuka. Imádni való volt. Miss Ficánkának hívtam.

Scott felnevetett, de mikor rájött, hogy Alan nem tréfált, köhögésnek próbálta álcázni. Észrevétlenül megléptek, mikor havas eső kezdett esni, s a Newbury úti boltok napellenzői bőséges lakomától elnehezült szempillákként roskadoztak. A Macy's áruház kirakatában mechanikus manók szerszámoztak fel mechanikus rénszarvasokat, újra, és újra. Télapó hátravetett fejjel nevetett. A szánja tömve minden jóval, akár egy ígéret, csillogó díszítés borította teljes felületét, soha nem mállón vagy elsötétedőn, de mindig tisztán és mutatósan és újan.

Scott és Alan kimentek a Béka-tóra korcsolyázni, s közben sokkal nagyobb erővel támaszkodtak egymásra, mint azt az egyensúlyuk megkívánta. Végül össze is estek, végtagok ficamodtak, fázó fenekek fagyoskodtak, gyapjúkesztyűk ragadtak a jégbe. Harsány röhögésben törtek ki, akárha részegek lennének, míg a többiek elnézően korcsolyázták körbe őket. Alan piros arca szénfekete sálja felett egy csokor rózsára emlékeztette Scottot, mellkasának minden emelkedése új izgalmat hozott, és az egész világra egyfajta szédítő ragyogás hálója hullott.

 

Három évvel később a betlehem már nem sok vizet zavart. Már nem álltak őrt az épségéért borissza, vihogó, divatmajom manók, és a kutyus-imádó tüntetők is eltűntek. A karácsonyi vásárlást intézők legfeljebb csak futó pillantást vetettek rá elhaladtukban. Zavart nyilvánvalóan Scott állhatatos mozdulatlansága és hosszú télikabátja okozott inkább, semmint az istállóban uralkodó állapotok.

Szenteste volt, és Scott csak bámulta a két Józsefet, a Napkeleti Bölcseket, a csálé szénabálát, az állatok hadát és a koreai Kisjézust a jászolban. Átjárta a nosztalgia az idő után, amikor még volt helye a sorban, volt célja az életének, amikor a betlehem védelemre szorult, a kiskutyusok még nem ismerték az elutasítást, amikor a keresztény kölykök még nem gyűlöltek, amikor még nem szabadult el a válság, amikor még gyönyörű, megbecsült és új volt az egész világ.

– Hé! – kiáltotta valaki.

A pék állt a szomszédos kisállat-kereskedés helyén nyílt péksége nyitott ajtajában. A bolt párás ablaka hívogató volt, valaki pedig nem is olyan rég egy manósapkás vigyorgó alakot rajzolt ujjal a lecsapódott nedvességbe.

– Jöjjön csak be – mondta a pék –, van valamim a maga számára.

– Igazán nem tehetem. Haza kell mennem. Szenteste, ugyebár…

Ennek ellenére Scott belépett az ajtón, be a nyomasztó, de csábítóan meleg helyiségbe, eltelve élesztővel és aszalt áfonyával. Valahol a pékség legmélyén tea készült éppen

– Ez a beszéd! – dörmögte a pék, s megveregette a hátán. Ősz hajú leszbikus nő volt, húsos, kifejező arccal. A szemöldökét liszt borította, és láthatóan sok tésztát dagasztott már. Alkarjai hatalmasra duzzadtak. Mint jól megtömött virslik, amik csak arra várnak, hogy kidurranjanak a tűz fölött.

– Hol a barátja?

– Alan? Otthon.

És vár, gondolta Scott, arra, hogy én hazaérjek. Hogy hazaérek-e. Már arról volt szó, hogy Karácsony után szakítanak. Hogy másokkal találkozgatnak. Scott szerette volna Alant objektív gondolkodásra bírni ez ügyben, mintha nem is az ő életükről lenne szó.

– Itt van – dörmögött a pék. Egy zacskóban még meleg kenyeret nyomott a kezébe. – Ez a kedvence.

A veknivel a hóna alatt, Scott a Clarendon utcában bandukolt a South End felé, ahol a kirakatablakok sora véget ért, közel a lakásukhoz. Ez a környék sorházakból állt, kiugró erkélyablakokkal, impozáns, dupla szárnyas ajtókkal, megmutatva a régit és meséset ígérő csillárokat, valamit, ami elmúlt időkbe repít vissza.

Scott szokása volt befelé nézelődni ezeken az ablakokon, szenvtelen arccal figyelni az embereket, azon elmélkedve, mi tartja őket össze, vagy választja őket szét, miért találnak mindig kifogást a szétköltözés ellen. Csupasz téglafalat látott, egy absztrakt festményt, fekete-fehér lenyomatokat nagy gonddal összevisszaságba rendezve, avagy lehet, valóban összevissza kerültek a falra, mert a kettő között nehéz különbséget tenni, talán nem is lehet. Az egyik házban a falakat Ralph Lauren festékkel festették hangaszínűre, aztán egy egész gyűjteményre való kacattal aggatták tele. Egy meglehetősen nagy fejjel rendelkező férfi állt ennek a falnak dőlve, ügyesen elkerülve a kacatokat, mindezt a könyökére támaszkodva, meg egy pohár whisky-re, ahogy merev ajkakkal nagy tokájú mesét szőtt valakinek akit Scott nem láthatott.

Nem látta azokat sem, kik az ágyukban fekve hirtelen idegenek mellett találták magukat. Nem látta őket, ahogy egy ismeretlen, meleg test mellől bámulnak ki az ablakon, ahogy csapdába ejtette őket az első hűtlen tett kezdeti bánata – a bánat, amit később a bűntudat követ, amikor végül kitekintve arra jössz rá, csalóvá lettél, s tönkretettél valami őszintét.

A saját lakásuk előtti utolsó tömb egyik ablakában egy félmeztelen srác állt, lehetett talán huszonhat, vagy huszonhét éves – a házhoz képest túl fiatal. A gondolataiba veszve állt ott, egyik karja az ablakkeret felé kinyújtva, mintha a falat akarná alátámasztani, a másik kezével pedig közönyös unalommal köröket rajzolt a hasára, mint aki túl régóta gyakorolja már az erotika művészetét. A környék hemzsegett az ilyesfajta magamutogatástól, a függöny nélküli életektől, így Scottnak nem esett nehezére itt, vagy bármelyik másik tömb előtt megállni, hogy aztán sóvárogjon az ablak túloldalára kerülni, s álmodozni arról, mennyivel jobb is lenne az annál, mint ami most van.

Vetett egy pillantást arra, amerről jött, aztán amerre tartott, s a hóna alatt szorongatott csomag hirtelen aprónak és jelentéktelennek tűnt. A Chester park felé vette az irányt, ahol – még a leghidegebb télen is – állt egy fa gyümölcsös-stand, a teteje mint tisztelgéshez emelt kéz.

– Ebből vegyen, barátom – tanácsolta az árus párafelhőket lehelve, s a pult alól előhúzott egy papírzacskót. A hideg ellen alaposan bebugyolálta magát, amitől úgy nézett ki, mint egy Michelin-baba. – Ezek a legfinomabb almáim! Csak magának tartogattam.

Scott megcsodálta az almákat, ami láthatóan az árus kedvére volt, s ez megerősítette a hitét, hogy talán akad más is Szenteste, aki hasonló cipőben jár vele.

– Boldog Karácsonyt! – mondta az árus.

– Volt már valaha…? – kezdett bele Scott.

Azt akarta kérdezni: „Volt már valaha boldogtalan?” Helyette inkább ez lett a vége:

– Volt már valaha szerelmes?

A kofa együttérzőn mosolygott. Scott elsorolta bánatát, s miután végzett, az árus a még sárga banánokat mutatta neki, és elmondta, hogy már nem kell sok idő, és teljesen beérnek.

– Ugye meglátogat engem akkor? – kérdezte. – Csak hogy elmondja, hogy alakult?

Scott valamivel többre számított tőle – válaszra, esetleg egy jótanácsra. Kért egy kiló epret, de az árus szerint nem az az, amit Scott valóban akart, amire neki szüksége volt. Türelmesen elmagyarázta az okokat, kertelés nélkül, hogy az év ezen szakaszában az eper miért nem jó választás, aztán elküldte őt az almával, ingyen.

A lakásban a kandalló feletti gyertyatartókról halovány csillagfény sugárzott. Tömjén égett, széna és fű illatával töltötte meg a levegőt. Egy tálcára sütemény és borospoharak voltak készítve, mintha vendégek érkezhetnének.

Alan a konyhában volt. Egy piros kötényt viselt, rajta a felirat: „a finom falat alul van,” s egy nyíl mutatott az ágyéka felé. Hajában már megjelentek a fehér szálak, mintha maga is kint járt volna a havazásban.

Segített Scottnak kibújni a kabátjából. Az ilyen szerető gesztusok még mindig természetesek voltak: felhívni a figyelmet valami vicces dologra az újságban; letörölni valami Scott ajkairól; megigazítani egy gallért; karon fogni Alant, amikor megcsúszik; siettetni az úton átkelésnél, nehogy elüsse valaki. Scott számára ezek jelentették az elismerést, spontán pillanatok apró ajándékai, melyekről kiderült, hamarosan véget érnek. Előfordul, gondolta végig, hogy rögtön tudod, ha a szerelem elmúlik; de előfordul, hogy az elismerés csak évekkel később, mert látszólag nem vesz tudomást az elmúlásról.

Alan kiborított néhány pohárral a borból. A mozdulatból nyilvánvaló volt, hogy nem ez volt az első két pohár.

– Attól féltem, nem jössz – mondta. A szavak egy pillanatig erjedten lógtak a levegőben, s Alan ezt borral öblítette le.

Scott az asztalra tette a kenyeret. Mikor Alan felnyitotta a zacskót, a kiszökő pára elhomályosította a szemüvegét. Gyors, hálás mosolyt villantott Scott felé.

– Tökéletes lesz – jelentette ki.

Akkor is ezt mondta volna, ha a kenyér korántsem tökéletes. Még akkor is, ha csomós, ha szánalmas, ha torz, ha íztelen, mert Alan a világtörténelem legszívélyesebb házigazdája volt, leszámítva tündérmeséből szökött édesanyját, és mert Alan Scottnál is jobban imádta a házias életmódját, s Scottot hirtelen kimerültség fogta el, túl öregnek érezte magát, hogy még mindig a házi barátot játssza.

Alan a konyhájukban sertepertélt, az utolsókat simította a vacsorán, közben eszeveszetten csacsogott. Valami teljesen jelentéktelen dologról nyafogott folyamatosan, hogy néhány munkatársa az év legforgalmasabb napján semmiképpen sem voltak hajlandóak teljes napot dolgozni, csakhogy megnézhessék a gyerekeik karácsonyi műsorát, így egyedül hagyva Alant a boltban, mintha neki semmi jobb dolga nem lett volna Szenteste.

– Miért foglalkozol vele? – szakította félbe Scott. – Hagyd őket! Legyenek hülyék, ha akarnak!

Megszűnt a szóáradat, és Alan kihívóan csípőre tette a kezét. Közel hajolt, mintha csókot akarna adni Scottnak, ehelyett a szájára tette a kezét.

– Nem akarok vitatkozni veled – mondta tizenöt centiről. – Azt akarom, hogy a kedvemben járj, hogy igazat adj nekem, és hogy egyetérts abban, hogy mekkora seggfejek egytől egyig!

Bólogatva jelezte, szeretné, ha Scott is így tenne. És mindezt olyan tagoltan és elnéző hangon mondta, mintha egy szellemileg korlátolt embert próbálna irányítani, és/vagy egy kisgyereknek akarná megtanítani, mit jelent a halál.

– Hát így kell elmagyaráznom mindent? – kérdezte.

Hangja megtört az utolsó szón, és Scott egy pillanatra belenézhetett Alan lelkébe, mintha az azt takaró lepel fellebbent volna, feltárva nyers érzelmeit, akár egy jól elkapott fénykép: megmutatott minden csúfságot, gyengeséget, kétségbeesést, rettegést, minden mellőzést és örömöt, az összes bántást és álmot és gyengédséget és néztelek-mikor-aludtál-t. Majd az ablak bezárult, és a kép szertefoszlott, akárha teljes kitárulkozása meg is semmisítette volna azt.

– Milyen megalázó – morogta Alan mindenféle gyűlölet és kín nélkül. – Engem megaláztak.

Vacsora után Alan a nappali ablakában elmélkedett, körülötte antik fényképekkel, az egyik oldalon merev, s bajuszos viktoriánusokról, fűzős asszonyaikkal, a másikon pedig életerős, mackós férfiakról, szőrösek és ittasak, lábaik átvetve egy nagy fakád szélén, ami valójában egy félbevágott whiskys-hordó volt, kezükben harminc centis hátmosó kefét lóbáltak, meg mosószappant, feslett és kéjsóvár nőket hívogattak magukhoz, akik ruhája félig már a földön lógott, és három nagy X-szel jelölt korsókból ittak.

– Beszélnem kell veled – mondta Scott. Feszülten állt, nem táncolt, éppen felhörpintette az utolsó korty konyakot öblös üvegpoharából.

Alan továbbtáncolt, s Scott eleinte távolról látta őt, úgy, ahogy a pék látta, ahogy a gyümölcsárus, vagy bárki, akinek volt egy kis esze. Gyönyörű volt, megszeppent, őszinte, arca bortól pirospozsgás.

Közelebb ment Scotthoz, kezét végigfuttatta arcán, majd a vállán, s csípőjén. Ágyékával szorosan az ő fenekéhez simult. Felemelte Scott szabad kezét, látványosan maga köré húzta, mintha csak egy bábué lett volna, s mintha ezen a varázslattal teli estén életet lehelhetett volna bele.

– Beszélnem kell veled – ismételte Scott. Hangja ingerülten és törékenyen csengett: most rajta volt a magyarázkodás sora.

– Nem tetszik ez a hangnem – szólt Alan. Felhangosította a zenét, hogy elnyomja a hangot. Mikor újra Scott dereka köré fűzte karjait, italos bódultsága kellő lökést adott neki is, s együtt mozgott vele.

Scott átadta magát a ritmusnak. A zajban alig hallotta saját hangját. Alig bízott szavaiban. Annak az ablakon túli mesélőnek érezte magát, valahol nem is messze, akinek látta mozogni ajkait, látta arcán az érzéseket változni, de egy szava sem jutott ki az utcára. Ha egy arra járó látogató fel is néz, bátran hihette volna, hogy a tánc, amit Szenteste lát, azt jelenti, milyen is szerelmesnek lenni, hogy az ő különleges ajándékaira itt nincs semmi szükség, és hogy az ablakban lejátszódó jelenet évről-évre egyre kisebb felháborodást okoz. <<<

(Egy aprócska megjegyzés, ha esetleg valakinek szemet szúrna...: A Csendes éj egyik magyar változata sem tartalmazza a szűz szót. A mondat viszont, amelyikben szerepelt, elvesztette volna az iróniáját.)

Még jövök.